A csikizésnél az a legszebb, hogy nem kell hozzá semmi dráma: elég egy kéz, egy rosszindulatúan jókedvű haver, és te már röhögsz úgy, mintha ez lenne a tested gyári reset gombja. Aztán jön a visszavágó, a nagy „oké, figyelj, én is tudok ilyet” pillanat, és persze nem tudsz. Megérinted a saját oldalad, megpiszkálod a talpad, próbálkozol, finomítasz, erősítesz, trükközöl, és a csiklandós érzés nem indul be rendesen. A helyzet megalázóan következetes, a tested pedig úgy viselkedik, mint egy biztonsági őr: a belső embernek nincs belépője ugyanarra az élményre.

A magyarázat nem misztika, inkább idegrendszeri spórolás.

Mozgás előtt az agyad már készít egy „belső tervet” arról, mi fog történni.

A motoros parancs mellé megy egy másolat is (efference copy), ami alapján a kisagy és a kapcsolódó hálózatok előre becslik a mozdulat érzeti következményét: hol fogsz hozzáérni, milyen ritmusban, milyen erővel, milyen mintázattal. Ha az előrejelzés és a tényleges érzet szépen egymásra csúszik, az idegrendszer leveszi a hangerőt. A jel átmegy, csak nem kapja meg azt a „hé, ez fontos” kiemelést, amitől csiklandós leszel.

A csikizés ugyanis nem pusztán érintés, hanem meglepetés és bizonytalanság;

ebből dolgozik az egész műfaj. Kívülről jövő inger esetén nincs pontos belső menetrended, ezért erősebb a reakció, és a tested gyorsabban ugrik.

Ezt laborban is szépen meg lehet csinálni úgy, hogy a tested kénytelen legyen bevallani: nem az ujjad ügyetlensége a gond. A klasszikus kísérletekben (például Blakemore, Wolpert&Frith, 1998) a résztvevő ugyan ő irányította a mozdulatot, csak a kutatók beiktattak egy apró késleltetést vagy térbeli eltolást egy eszközzel, amely a bőrét érintette. A trükk lényege az volt, hogy a „saját mozdulat” és az „érkező érintés” már nem fedte egymást tökéletesen. Amint a jóslat elcsúszott a valóságtól, a csiklandóság elkezdett visszatérni. Ha eddig azt gondoltad, hogy a csikizés valami gyermeki hiszti, ez a pont elég gyorsan felnőtté teszi: a csiklandóság egy predikciós rendszer mellékterméke, és a rendszer kíméletlenül pontos.

A jelenségnek van egy sokkal nagyobb tétje is, ami túlmutat azon, hogy miért nem tudod magadat halálra röhögtetni.

A saját mozdulatok és a külső hatások szétválasztása alapvető biztonsági funkció. A testednek értenie kell, mi az, amit te csinálsz, és mi az, ami veled történik.

A csikizés ennek a határnak a látványos, vicces tesztje: ugyanaz az érintés lehet semleges, ha „tőled jön”, és lehet védelmi reakciót indító, ha kiszámíthatatlan forrásból érkezik. A forrás felismerése a történet fele, ezért tűnik úgy, hogy a csiklandóság részben társas jelenség.

Ha otthon ki akarod próbálni úgy, hogy legyen belőle tényleg emlékezetes tapasztalat, elég egy egyszerű eszköz és egy kis időzítés. Próbáld meg magad megérinteni egy tollal ugyanott, majd kérj meg valakit, hogy ugyanazzal a mozdulattal tegye meg. A különbség akkor lesz igazán látványos, amikor te mozgatod a kezedet, a másik pedig egy leheletnyi késéssel ér hozzád ugyanott. Az a pár tizedmásodperc gyakran elég ahhoz, hogy az agyad elveszítse a teljes előnyét, és az érintés „külsőbbnek” hasson.

A történet tanulsága nem az, hogy a tested szivat, hanem az, hogy jó előre dolgozik. A kisagy és a hozzá kapcsolódó rendszerek folyamatosan tippelnek, és amikor eltalálják, csendesítik a várható ingert. A csiklandóság ebből a csendesítésből lóg ki, mert a csiklandóság azokra az ingerekre érzékeny, amelyeknél a jóslat nem ül rá tökéletesen. A saját trükkjeidet ezért ismeri fel az idegrendszered túl gyorsan.