_
hirdetés
_
hirdetés
Egy mondat a tankötelezettségről, amely jogilag pontos, a valóságban azonban kegyetlen: 16 éves kor után az állam már nem kötelezi a fiatalt arra, hogy iskolába járjon, az iskola pedig bizonyos feltételek mellett könnyebben megszüntetheti a nem tanköteles tanuló jogviszonyát. A tanári szobák nyelvére lefordítva ez sokszor annyit jelent: aki problémás, attól könnyebb megszabadulni.
A tanköteles gyereket hivatalosan nem lehet egyszerűen kitenni az utcára. Ha például fegyelmi eljárás végén másik iskolába helyezik át, kell egy intézmény, amely befogadja, vagyis a tanulói jogviszonynak folyamatosnak kell maradnia. A gyakorlat persze ennél árnyaltabb – és néha jóval csúnyább. Ha egy iskola mindenáron el akar küldeni egy 16 év alatti tanulót, talál neki egy másik intézményt a város túlsó végén, rossz közlekedéssel, gyenge hírnévvel, a család számára vállalhatatlan feltételekkel. A szülő pedig megkapja az üzenetet: vagy odaviszi a gyereket, vagy keres másikat, de itt már nincs maradása.
Tizenhat éves kor felett még ennyi kerülőre sincs mindig szükség. A jogszabályi korhatár ezért nem egyszerűen egy szám. Meghatározza azt is, meddig köteles a rendszer bajlódni azzal a fiatallal, akivel nehéz.
A „nem akar tanulni” kényelmes magyarázata
A 16 éves korhatár mellett gyakran elhangzik, hogy nem kellene további két évig hagyományos iskolai keretek között tartani azokat, akik már nem akarnak tanulni. Első hallásra ez józan, gyakorlatias érvnek tűnik. Csakhogy a gyerekek jelentős része nem akar tanulni. Legalábbis nem mindig, nem mindent, nem úgy, ahogyan eléjük tesszük, és különösen nem akkor, ha évek óta azt tapasztalják, hogy az iskola főként a kudarcaikat igazolja vissza.
Egy 16 éves ember pillanatnyi ellenállását nem nevezhetjük minden további nélkül szabad és érett életvezetési döntésnek. Ebben az életkorban a családi háttér, a kortárscsoport, a lakóhely, az iskola minősége, a korábbi kudarcok és a belátható lehetőségek sokkal erősebben meghatározzák a választást, mint az a szabadság, amelyet utólag szeretünk belelátni.
Nem hiszek abban, hogy a mai magyar oktatási rendszerben a „nem akar tovább tanulni” mondat feltétlenül autonóm döntést takar.
Egy jól működő, befogadó, sokféle tanulási utat kínáló finn iskolában talán jobban hinnék benne. Nálunk túl sokszor az iskola mond le előbb a gyerekről, és csak ezután állapítjuk meg róla, hogy a gyermek nem akar tanulni.
A tanulás ráadásul nem pusztán magánügy. A fiatal érdeke, hogy használható tudással és végzettséggel kezdje a felnőtt életét, de ugyanez a társadalom érdeke is. Később közösen fizetjük meg a korai iskolaelhagyás árát az alacsony foglalkoztatásban, a kiszolgáltatott munkavégzésben, a rosszabb egészségi állapotban és a generációkon át öröklődő szegénységben.
A munkaerőpiac nem várta tárt karokkal őket
A 16 éves korhatár védelme azért is nehéz, mert a mögötte álló egyik legfontosabb ígéret nem teljesült. A korhatár csökkentésétől egyebek mellett azt várták, hogy azok a fiatalok, akik az iskolában már nem boldogulnak, hamarabb léphetnek be a munka világába.
A magyar tapasztalat mást mutat. A reform valóban kiengedett fiatalokat az iskolából, de nem vezette át őket sikeresen a munkaerőpiacra. A kutatások szerint
nőtt a lemorzsolódás és az inaktivitás, miközben nem következett be az a foglalkoztatási fordulat, amely igazolhatta volna a változtatást.
Akik munkához jutottak, jellemzően alacsony képzettséget igénylő, bizonytalanabb állásokban jelentek meg.
Különösen súlyos a roma fiatalok helyzete. Az Európai Bizottság által idézett 2023-as adatok szerint körükben 58,7 százalék volt a korai iskolaelhagyók aránya, miközben a nem roma fiataloknál 9,3 százalék. Ez nem egyszerűen rossz statisztika. Egy egész társadalom kudarcbizonyítványa.
Ugyanez a jelentés azt állapította meg, hogy 16 éves korban a magyar fiatalok 93,3 százaléka vett részt oktatásban, ami az Európai Unió egyik legalacsonyabb aránya. Egy másik magyar kutatás szerint
három évvel a korhatár csökkentése után a 17 éves roma fiatalok közel 30 százaléka nem tanult, nem vett részt képzésben, és nem is dolgozott.
Ezek után nehéz komolyan azt állítani, hogy a 16 éves korhatár a munka felé nyitott kaput. Sokaknál inkább az iskola ajtaját csukta be úgy, hogy a túloldalon nem állt senki.
Amikor a bent tartás csak haladék
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy elegendő lenne visszaírni a törvénybe a 18 éves korhatárt, majd hátradőlni. Magyarország korábban már megtapasztalta, hogy a hosszabb tankötelezettség önmagában nem feltétlenül hoz több végzettséget vagy jobb munkaerőpiaci esélyeket.
_
hirdetés
_
hirdetés
Ennek egyik oka az évismétlés volt. A magasabb korhatár tovább bent tartotta a fiatalokat az oktatásban, de sokan ugyanazokat az évfolyamokat ismételték, majd a 18. életévük betöltése után ugyanúgy végzettség nélkül távoztak.
A mindennapi iskolai tapasztalat ennél is keserűbb: előfordul, hogy egy tanulót addig buktatnak, amíg már jogszerűen és egyszerűbben el lehet küldeni.
Ilyen helyzetben a 16 éves korhatár valóban megkönnyebbülést hozhat. Megszűnik a tanár, az osztály, az intézmény és sokszor maga a fiatal szenvedése is. Csak közben a gyermek ott marad az út szélén.
Ezért félrevezető kizárólag arról vitatkozni, 16 vagy 18 legyen-e a törvényben. A valódi kérdés az, mit kezd az iskola azzal a fiatallal, aki a hagyományos tanórán már nem működik, súlyos lemaradást halmozott fel, magatartási problémákkal küzd, dolgozni szeretne, vagy egyszerűen egészen másképp tanulna jól. Ha erre továbbra is az évismétlés, a fegyelmi eljárás és a csendes kiszorítás a válasz, akkor két évvel csak meghosszabbítjuk a kudarcot.
Az iskolai jelenlét önmagában is védhet
A tankötelezettségnek ugyanakkor olyan társadalmi hatása is van, amelyet nem lehet pusztán a bizonyítványok számával mérni. Egy magyar kutatás szerint
a korhatár korábbi, 16-ról 18 évre emelése 6,8 százalékponttal csökkentette a tizenéves anyává válás valószínűségét a roma nők körében. A hatás főként a tanítási időszakban mutatkozott meg, a nyári és a téli szünetekben nem.
Ez arra utal, hogy az iskola még akkor is védő közeget jelenthet, amikor pedagógiai értelemben nem működik tökéletesen. Napirendet ad, kapcsolatot tart fenn a külvilággal, felnőtteket és kortársakat tesz elérhetővé, és időt nyer egy olyan életszakaszban, amikor néhány hónap is sorsokat változtathat meg.
Az iskola tehát nemcsak tudást közvetít. Néha egyszerűen jelen van a fiatal életében. Ez jóval több, mint aminek elsőre látszik.
Tizennyolc évig – de nem ugyanúgy
Álláspontom szerint a tankötelezettséget 18 éves korig, vagy még inkább az első használható végzettség megszerzéséig kellene kiterjeszteni. A kötelezettség azonban nem jelenthet mindenki számára napi hat (hét, nyolc, kilenc!) hagyományos tanórát, ugyanazt a tananyagot és ugyanazt a számonkérést.
A 16–18 éves korosztálynak valódi, átjárható teljesítési utakra van szüksége: technikumra, szakképző iskolára, műhelyiskolára, részszakma megszerzésére, vállalati gyakorlatra, mentorált felzárkóztatásra és ezek értelmes kombinációira.
Olyan rendszer kell, amelyben a munkavégzés az iskola mellett a tanulás egyik formája lehet. Amelyben egy fiatal nem attól marad a rendszerben, hogy újra és újra ugyanabba a padba ültetjük, hanem attól, hogy végre talál számára érthető feladatot, teljesíthető célt és hiteles felnőttet.
Ehhez több kell egy jogszabály módosításánál. Kellenek megfelelő férőhelyek, felkészült mentorok, gyógypedagógiai és pszichológiai támogatás, rugalmas tantervek, valódi pályaorientáció, erős gyermekvédelem, valamint olyan finanszírozás, amely nem teszi érdekeltté az intézményt a nehéz tanuló eltávolításában. És ki kell mondani azt is, hogy a folyamatos buktatás többnyire nem pedagógiai program, csak a probléma elhalasztása.
Szívem szerint harmincéves korig
Szívem szerint harmincéves korig tartana a tankötelezettség. Ez természetesen sarkítás. Azt viszont mélyen hiszem, hogy amíg az ember tanul, addig fejlődik, érik, új lehetőségeket fedez fel, és kevésbé válik kiszolgáltatottá. Ennek egyéni és társadalmi haszna egyaránt van. A finn és a dán példa azért érdekes, mert a tanulást nem kizárólag a gyerekkor kötelező penzumaként kezeli. Sokféle képzés, tanfolyam, klub, közösségi program és népfőiskolai hagyomány teszi természetessé, hogy egy felnőtt újra meg újra tanuljon. Ott kevésbé az a szégyen, ha valaki valamit még nem tud. Inkább az, ha már nem is akar fejlődni.
Magyarországon először legalább odáig kellene eljutnunk, hogy egy 16 éves gyermek sorsáról ne a rendszer pillanatnyi teherbírása döntsön. A 18 éves korhatár visszaállítása fontos lépés lenne, mert a kutatások alapján a 16 éves korhatár sem a foglalkoztatási ígéretét nem teljesítette, sem a legkiszolgáltatottabb fiatalokat nem védte meg.
De csak akkor érdemes meglépni, ha nem két további évnyi változatlan iskolát kínálunk. A cél nem az, hogy a fiatal még két évig bent legyen egy épületben. Az a cél, hogy mire kilép onnan, legyen tudása, szakmája, önbizalma és valamilyen elképzelése arról, merre indulhat. Mert a tankötelezettség végső értelme nem az, hogy meddig tarthatjuk bent a gyereket. Hanem az, hogy meddig nem mondhatunk le róla.














