Nemrég megszámoltuk, hány írásom jelent meg a Szakmaverzumon. Kiderült, hogy sokszáz. Úgy döntöttem, ez most egy kicsit személyesebb lesz.

Amit most olvastok, az a négyszázadik cikkem a Szakmaverzumon.

Leírva is furcsa. Ennyi cikk után talán már meg kellene tudnom mondani egy pályaválasztó fiatalnak, melyik a jó szakma, melyik iskolát válassza, és merre induljon el. Nem tudom megmondani. Az ilyen gyors válaszokkal az évek során inkább óvatosabb lettem.

Lehet jó szakma az informatika, a gépészet, a cukrászat vagy a mezőgazdaság. A fizetés számít, az elhelyezkedési lehetőség szintén. Kell hozzá érdeklődés, megfelelő iskola, jó oktató és olyan munkahely is, ahol az ember nem bánja meg már az első héten az egészet. Ugyanaz a szakma valakinek élete legjobb döntése, másnak néhány elvesztegetett év. A négyszáz cikk közben legalább azt megtanultam, hogy a kész rangsoroknál többet ér közelről megnézni, miről beszélünk.

Volt mit megnéznem

Négyszáz cikk sokfelé elvitt. Szakképzési centrumokba, iskolákba, tanműhelyekbe, gyárakba, konferenciákra, workshopokra, fesztiválokra és stúdiókba. Riporterként kérdeztem, vendégként beszélgettem, előadóként próbáltam átadni mindazt, amit addig megtanultam. Néha pedig nekem kellett visszaülnöm az iskolapadba.

Sosem felejtem el, hányszor zuhantam le a Budapesti Gépészeti Szakképzési Centrum Airbus A320-as szimulátorában. Szerencsére valódi utasokat nem bíztak rám.

Minden sikertelen leszállás után valamivel jobban értettem, mennyi tudás, gyakorlás és fegyelem van abban, amikor valaki ezt a gépet valóban megtanulja kezelni.

A Nyíregyházi Szakképzési Centrum vendégeként eljutottam a LEGO-gyárba is. Máig az egyik legerősebb gyárlátogatási emlékem. Egy ilyen helyen már nem általánosságban beszélünk korszerű iparról és szakmai tudásról. Ott vannak a gépek, a munkafolyamatok és azok az emberek, akik nélkül a gyártás nem működne. A szakmák ilyenkor lépnek ki a tájékoztató füzetek oldalaiból és életre kelnek.

Rendezvények, események, tapasztalatok

A SzakMÁzz!, a Szakma Sztár Fesztivál, az Educatio és az EFOTT neve egy naptárban egyszerű eseménylista. Nekem már arcok, kérdések és beszélgetések kapcsolódnak hozzájuk. Sok tízezer fiatal, akik közül néhányan pontosan tudják, merre szeretnének indulni, mások még azt sem, milyen lehetőségeik vannak.

Ezeken az eseményeken lehet igazán látni, mennyi minden versenyez egy diák figyelméért.

A pályaválasztás előtt álló fiatal a saját jövőjére kíváncsi. Arra, mit fog csinálni, hol dolgozhat, mennyit kereshet, mennyire nehéz megtanulni a szakmát, és mi történik, ha néhány év múlva mégis mást szeretne.

Az intézmények közben gyakran a saját nevükről, képzési szerkezetükről és eredményeikről beszélnek. Ez érthető. Csak nem biztos, hogy ugyanez érdekli azt a tizenévest, akit el szeretnének érni.

A szakképzés népszerűsítése és a pályaorientáció nem működik egy nagy irodaház hatodik emeletéről letekintve. Ott lehet stratégiát írni, költségvetést készíteni és kampányt jóváhagyni. A gyerekek jellemzően máshol vannak. Oda kell menni, ahol ti vagytok. A való életben és virtuálisan is.

Ezért

fontos a tanműhely, a gyárlátogatás, a pályaorientációs rendezvény és a személyes beszélgetés. Ugyanígy fontos a podcast, a videó és a közösségi média.

Ha ezeken a felületeken nem találkoznak hiteles információval a szakmákról, majd találnak valami mást.

Oszthattam az észt

Ma is emlékszem, milyen érzés volt először leülni a 7DASY podcastunk mikrofonja elé. Korábban többnyire én kérdeztem, ott viszont beszélnem is kellett arról a világról, amelyet addig főleg cikkekben mutattam be. Később sokszor szerepeltem a Szakmaverzum podcastjaiban, és imádtam vendég lenni a PeacheZ adásaiban is. A mikrofon előtt nincs hely hosszú intézményi mondatoknak. Úgy kell beszélni a szakmákról, hogy azt azok is értsék és érdekesnek találják, akik még semmit sem tudnak róluk.

Jó érzés volt, hogy idővel már előadóként is kíváncsiak lettek arra, amit erről gondolok. Workshopokon, konferenciákon és tévéstúdióban beszélhettem arról, hogyan érdemes jól és modernül kommunikálni a szakképzésről, hogy az üzenet valóban elérje a célközönséget. Minden ilyen meghívás megtiszteltetés volt, és valamennyi felelősséget is jelentett. Könnyű tanácsot adni. Sokkal nehezebb olyan módszert mutatni, amely a gyakorlatban is működik.

Számomra a modern kommunikáció érthető nyelvet, valós szereplőket és hiteles munkakörnyezetet jelent. Olyan felületet használ, amelyet a célközönség is használ, és választ ad arra, ami őket valóban érdekli.

A jó kommunikáció önmagában persze nem javít meg egy elavult képzést vagy egy rossz munkahelyet. A valóban korszerű tanműhelyt és az izgalmas szakmai lehetőséget viszont kár úgy bemutatni, hogy a fiatalok észre se vegyék.

Benne a sűrűjében

A négyszáz cikkhez kapcsolódó élmények közül talán a pék-cukrász képzés került hozzám a legközelebb. A Közép-magyarországi Agrárszakképzési Centrumban felnőttként én is visszaültem az iskolapadba, megszereztem a szakmá(ka)t, és közben minden héten megírhattam, milyen ismét diáknak lenni. Addigra sokat írtam arról, milyen szakmát tanulni. Ekkor már nem maradhattam a monitor mögött. Időt kellett találnom a tanulásra, figyelnem, gyakorolnom, felkészülnöm, mondhatjuk, hogy be kellett piszkolnom a kezemet. És milyen örömmel tettem.

Munka mellett hétről hétre visszajárni egészen más tapasztalat, mint kívülről elmagyarázni, miért jó felnőttként tanulni. A saját időbeosztásomban éreztem meg, mennyi kitartás kell hozzá. A képzés végére új szakmáim lettek, a heti cikkek mögé pedig saját élmény került.

Szerettem azt az időszakot. Jó volt tanulni, jó volt elkészíteni valamit, és jó volt belülről látni azt a világot, amelyről addig többnyire riporterként írtam. Azóta is másként ülök le beszélgetni azokkal, akik munka és család mellett kezdenek új képzésbe.

400 külön történet

Ha végignézek a négyszáz cikken, a darabszámnál többet jelentenek azok a helyek, ahová beengedtek, és azok az emberek, akik megmutatták, mit tudnak. Láttam korszerű gépeket, komoly tudást, lelkes oktatókat, kíváncsi fiatalokat és olyan szakembereket, akik büszkék arra, amit csinálnak.

Időt szakítottak rám. Körbevezettek a műhelyükben, válaszoltak a kérdéseimre, elmagyarázták a munkájukat, és sokszor azt is megmutatták, amin még változtatni kellene. Nélkülük ez a négyszáz cikk csak négyszáz szöveg lenne. Így viszont találkozások, utazások, első alkalmak és olyan élmények sora, amelyekből én is rengeteget tanultam.

Ha van bennem valami a négyszázadik cikknél, az leginkább hála.

Hála azoknak, akik beengedtek, meghívtak, kérdeztek vagy válaszoltak. Azoknak is, akik elolvasták a cikkeket, vitatkoztak velük, továbbküldték őket, vagy egyszerűen csak visszajelezték, hogy érdemes volt megírni valamelyiket.

Négyszáz cikk után továbbra sem tudom megmondani, melyik a jó szakma. A pályaorientáció feladatáról viszont határozottabb véleményem lett. Elég közel kell vinni a valóságot a fiatalokhoz ahhoz, hogy saját maguk tudjanak választani. Ezt nem lehet helyettük eldönteni. A hatodik emeletről pedig legkevésbé sem.

Ez a négyszázadik cikk most egy kicsit rólam szólt. Valójában mégis azoknak köszönhetem, akik az előző háromszázkilencvenkilencben szóba álltak velem, megmutatták a munkájukat, és hagyták, hogy írjak róluk. A következő cikkben ismét valaki más története következik. Remélem, még sokáig lesz kitől kérdeznem.