A pirulás mindig akkor érkezik, amikor a legkevésbé kérsz belőle. Szóban felelsz, és a mondat közepén rájössz, hogy ezt a részt fejben sokkal jobban tudtad. Valaki rád néz, akinek nagyon nem szeretnél „emberi” lenni, inkább egy higgadt, elegáns legenda. A tanár odaszúr egy fél megjegyzést, a többiek röhögnek, te pedig érzed, hogy az arcod önálló életre kel. A tested ilyenkor nem egyeztet, és nem érdekli, hogy te már kitaláltad a válaszodat. Beindul a jelzés: most fontos vagy. Most látszol. Most figyelnek.

Darwin azért szerette volna a pirulást megérteni, mert túlságosan emberi volt ahhoz, hogy véletlen legyen. A The Expression of the Emotions in Man and Animals (1872) egyik legismertebb fejezete kifejezetten erről szól, és az a furcsa benne, hogy Darwin nem romantikázik rajta: úgy kezeli, mint egy jelenséget, ami lebuktat.

A pirulás nem azt mutatja, hogy „rossz ember vagy”, csak azt, hogy tudod magadról, hogy épp néznek. Öntudatból lesz hőhullám az arcban.

Biológiailag a pirulás a keringés és az autonóm idegrendszer közös produkciója. A lényeg az értágulat: az arc és a nyak bőrében a hajszálerek több vért engednek át, amitől a bőr pirosabb, melegebb lesz. A döntés nem tudatos, mert a szabályozás automatikus. A tested ugyanolyan gyorsan reagál társas „riasztásra”, mint hidegre vagy veszélyre, csak

itt a veszély nem az, hogy rád zuhan valami, hanem az, hogy rád irányul a figyelem.

A pirulás ezért szokott együtt jönni a „hirtelen melegem lett”, „mintha égne a fejem”, „most inkább eltűnnék” érzéssel. A hormonok, az idegi jelek, a pulzus mind rásegítenek. A józan mondatod addigra még szerkesztés alatt áll.

Ami miatt ez ennyire makacs, az a logika, amivel a tested működik: a társas helyzeteket nem elméletként kezeli, hanem eseményként. Ha a helyzetnek tétje van, az idegrendszer készenlétet csinál belőle. A pirulás gyakran olyan érzelmekkel jár együtt, amiket a pszichológia „önértékelő” vagy „önreflexív” érzelmeknek hív: szégyen, zavar, bűntudat, hirtelen öröm, meghatottság, néha az a fajta izgalom is,

amikor meglátod a „nagy őt”, és hirtelen minden mondatod túl hosszúnak tűnik.

A test ugyanazzal a gyors válaszkészlettel dolgozik, mert a közös nevező a helyzet jelentősége.

A tudományos érdekesség ott kezd igazán izgalmas lenni, amikor kiderül, hogy a pirulásnak társas funkciója is lehet. Raymond Crozier, aki évtizedek óta kutatta a jelenséget, sokszor ír arról, hogy a

pirulás nem csupán kellemetlen tünet, hanem jel: azt üzeni, hogy észlelted a normát, és számít neked a másik reakciója.

Szociálpszichológiai kísérletekben az is előjön, hogy a piruló embert a megfigyelők gyakran kevésbé tartják „pofátlannak”, és könnyebben elhiszik róla, hogy nem direkt volt kellemetlen. A test tehát néha mentőövet dob, csak közben te úgy érzed, elárult. Ebben van a pirulás groteszk szépsége: egyszerre védelem és lebukás.

Kétféle pirosságot érdemes fejben szétválasztani, mert sokan összemossák. A melegtől, futástól, forró kávétól jövő kipirulás inkább hőszabályozás: a test hőt ad le. A zavar-pirulás társas jellegű: egy mondat, egy pillantás, egy helyzet elég hozzá, és gyakran a fülig, nyakig is kiterjed. Ugyanaz az arc, más indító. A különbség abból látszik, hogy az egyiknél a tested hűteni akar, a másiknál a figyelemhez igazítja a készenlétet.

Praktikaügyben sok a legendagyártás

„Ne gondolj rá, és elmúlik.” „Tartsd vissza a levegőt.” „Szorítsd össze az öklöd.” Ezek néha adnak egy érzést, hogy csinálsz valamit, és ez önmagában csökkentheti a pánikot. A pirulást viszont ritkán lehet tisztán akaratból leállítani, mert nem ott indul, ahol te keresed. A leggyorsabb rontás többnyire az, amikor elkezded ellenőrizni, hogy „na most látszik-e”. Onnantól a helyzet tétje nő, a tested pedig még komolyabban veszi.

A pirulás tehát nem hibaüzenet, inkább egy őszinte kijelző. A test néha előbb reagál, mint a fejed, és ettől úgy tűnik, mintha a menőség egy külön sportág lenne, amiben a tested direkt ellened játszik. Valójában ugyanazt csinálja, amit mindig: jelzi, hogy ami most történik, számít.