A könyöknyalás tipikusan az a kihívás, amit valaki egyszer bedob egy óraközi szünetben, és onnantól tíz percig mindenki úgy tekeredik, mint egy rosszul összerakott IKEA-szék. A legszebb az egészben az, hogy közben teljesen komolyan vesszük. Nyelv ki, váll fel, kar be, fej oldalra, és jön az a remény, hogy „jó, ha még egy kicsit…”. Aztán a könyök ott marad pontosan ugyanott, a nyelved meg elér egy nagyon becsületes határig.

A miértje nem misztika, egyszerűen matek. A „nyelv elér a könyökhöz” feladat három dolgon csúszik el:

a nyelv átlagos hossza, a váll–kar rendszer mozgástartománya, és a nyak/fej mozgása nem tud egyszerre úgy összeállni, hogy a két pont találkozzon.

A nyelv ki tud nyúlni egy adott távolságig, a könyök pedig nem csak „odarakható”, mert a vállad és a felkarcsontod nem egy szabadon lebegő darab. Amikor a karodat befelé húzod, a vállad fel is emeli, közben a könyök szöge változik, a felkar „elfordul”, és a könyökcsúcs nem oda kerül, ahová az agyad szeretné. A fej döntése és előretolása hozzáad valamennyit, csak eközben a nyak mozgása is eléri a saját kényelmetlen plafonját. A végeredmény az, hogy a „még egy centi” típusú optimizmus inkább a gerinced rugalmasságát teszteli, mint a nyelvedét.

A tested nagyon sok mindent megenged, csak a mozgásaidat nem „tetszőleges” irányokban optimalizálja. A vállad például elképesztően sokféle mozdulatot tud, mert erre van szükség a mindennapokban: nyúlsz, emelsz, fogsz, kapaszkodsz, dolgozol. A könyöknyalás ezzel szemben egy olyan kombináció, aminek nincs funkcionális előnye, ezért a mozgástartományok nem úgy fedik egymást, hogy ez kijöjjön. Az, aki mégis képes rá, többnyire ritka adottságokkal dolgozik: nagyon laza ízületek, szokatlan arányok, esetleg világrekorder-közeli nyelvhossz. Ők a kivételek, akik miatt a legenda életben marad. A többiek pedig kapnak egy rövid, tanulságos pillanatot arról, hogy a test korlátai nem gyengeségből vannak, hanem tervezésből.

Ha ebből kell egy „ma is tanultam valamit” érzés, az nekem az, hogy a testünk nem általános célú eszköz, hanem kompromisszumokból épített rendszer. A könyöknyalás látványosan megmutatja, mennyire kevés kell ahhoz, hogy a „biztos meg tudom csinálni” mondat egyszerűen lepattanjon az anatómiáról.