Richard Wagner nem az a szerző volt, aki félve kérdezte meg, hogy „esetleg szabadna-e másképp?”. Ő operát írt, mítoszt, megváltást, bűnt, szerelmet, nagy zenekari hullámokat, és közben elég komolyan hitte, hogy a művészet majd maga alá rendezi a világot. Párizsban ez rosszul sült el.

A darab a Tannhäuser volt. Wagner már korábban bemutatta Drezdában, de 1861-ben a Párizsi Operában is színpadra akarta vinni. Ez nagy ügy volt.

A Párizsi Opera nem egyszerűen színház volt, hanem társasági aréna: ide nemcsak hallgatni jártak, hanem megjelenni, kapcsolatot ápolni, nézelődni. Főleg nézelődni.

És jött a baj

A francia nagyopera világában a balett szinte kötelező elemnek számított. Nem akárhol. A párizsi elit egy része, különösen a híres-hírhedt Jockey Club tagjai azt szerették, ha a balett a második felvonásban van. Ennek kevés köze volt a dramaturgiához. Az előkelő urak vacsora után érkeztek, és addigra akarták megnézni a táncosnőket. Wagner viszont a balettet az első felvonás elejére tette, a Venusberg-jelenethez. Művészileg érthető: Venus világa, vágy, csábítás, test, tánc. Csak hát mire a Jockey Club emberei kényelmesen megérkeztek volna, a balett már lement. Ez nem apró udvariatlanságnak számított, hanem sértésnek.

A nézőtér bosszút állt

Az 1861-es párizsi előadásokat fütty, síp, bekiabálás és szervezett zaj zavarta meg. Nem az történt, hogy néhány nézőnek nem tetszett a zene, aztán hazafelé morogtak a lovaskocsiban. Aktívan szétverték az estét. Wagner három előadás után visszavonta a művet. Párizs meghódítása helyett kapott egy kulturális pofont. A botrány látszólag egy balett időpontjáról szólt, valójában viszont arról,

ki uralja az operát. A szerző? Az intézmény? A fizető közönség? Az előkelő férfiak, akik szerint a műsor rendje alkalmazkodjon az ő vacsorájukhoz?

A válasz ismerős lehet: mindannyian bele akartak szólni.

Wagner szemszögéből a balett ott volt jó helyen, ahol a mű működése kívánta. A párizsi nézőtér egy része szerint viszont az opera nemcsak műalkotás volt, hanem társasági szolgáltatás. Ők nem azért fizettek, hogy Wagner világmegváltó dramaturgiáját tiszteljék, hanem hogy a megszokott időben megkapják, amiért jöttek.

Ez szakmás szemmel is tanulságos. Egy előadás nem csak szöveg, zene, díszlet és jelmez. Üzem is. Van benne közönségszokás, protokoll, időzítés, pénz, jegyár, elvárás, hiúság, háttéralku. Aki dolgozott már rendezvényen, iskolai gálán, szakmai versenyen, koncerten vagy színházi produkcióban, pontosan tudja: a műsor nem ott kezdődik, amikor felmegy a függöny. Sokkal előbb.

És nem is csak a művészetben van így. Egy szakács hiába főz jót, ha nem érti a vendégtér ritmusát. Egy fodrász hiába látja, mi állna jól, ha a vendég fejében másik film megy. Egy hangtechnikus hiába tud mindent, ha az előadó a színpadon nem hallja magát. Egy rendezvényszervező hiába rak össze szakmailag szép programot, ha a közönség teljesen máshoz van szoktatva. A Tannhäuser párizsi bukása ettől nem egyszerűen „Wagner kontra bunkó közönség” történet. Sokkal jobb annál. Ez egy klasszikus művészeti botrány, amelyben mindenki hozta a saját igazát, csak éppen ugyanazon az estén nem fért el mindegyik.

Wagner műve túlélte. A Jockey Club sértettsége történelem lett. A balett rossz helyre került – legalábbis azok szerint, akik lemaradtak róla –, a nézőtér pedig nem kritikát írt, hanem síppal válaszolt. Párizsban Wagner nemcsak operát mutatott be. Kipróbálta, mennyit bír el egy művészi döntés, ha belerúg a közönség kényelmébe. A válasz meglehetősen egyértelmű volt.