Alig jelennek meg a felvételi ponthatárok, máris beindul az országos nyafogás.
„Négyszázötvenöt pont? Ezek megőrültek?”
„Hogy lehet ilyen magasra húzni?”
„A Corvinus már megint elszállt magától.”
Te nézed rosszul a számot!
A ponthatár nem egy összeg, amelyet a rektor reggel beír egy Excel-táblába. Nem büntetés, nem presztízsmatrica, és nem az egyetem üzenete arról, hogy idén kizárólag zseniket hajlandó beengedni.
A ponthatár főszabály szerint annak a jelentkezőnek a pontszáma, aki utolsóként még befért.
Legyen egy képzésen tíz hely. A jelentkezők sorba rendeződnek a pontszámaik alapján. Ha a tíz helyet megszerzők közül a legalacsonyabb eredmény 442 pont, akkor 442 lesz a ponthatár. Ha egy évvel később 387 ponttal is be lehet kerülni ugyanebbe a körbe, akkor 387.
Nem lett közben gonoszabb, önteltebb, elitistább az egyetem. Mások jelentkeztek. Más eredményekkel.
Ennyi.
A valós rendszer persze nemcsak azokat nézi, akik az adott szakot első helyen jelölték meg. Minden jelentkezőnek figyelembe veszik a teljes választási sorrendjét, és arra a legelőrébb szereplő képzésre sorolják be, amelynek eléri a ponthatárát. Aki bejut az első választására, a negyedik helyen megjelölt szakon már nem foglal férőhelyet. Aki az elsőről lemarad, annál megnézik a következőt. A rangsor együtt mozog.
A felvételi eljárást szabályozó kormányrendelet világosan leírja, hogy a besorolásnál egyszerre számít a jelentkezők pontszáma, a választási sorrend és az adott képzés kapacitása. Aki eléri a kialakuló ponthatárt, azt be kell sorolni, hacsak egy előrébb megjelölt helyre már felvették.
Az algoritmust különösebben nem érdekli, hogy valaki a Facebookon pofátlanságnak tartja a 455 pontot.
_
hirdetés
_
hirdetés
Azért mielőtt az egyetemeket teljesen ártatlan cserepes növénynek néznénk: igen, van mozgásterük. Meghatározhatják, milyen érettségi tárgyakat fogadnak el, kérnek-e emelt szintű vizsgát, mire adnak intézményi pontot, alkalmaznak-e minimumponthatárt, és a jóváhagyott kereteken belül mekkora kapacitást hirdetnek meg. Ezek valódi döntések. Csakhogy hónapokkal korábban megszületnek és nyilvánosak. Nagy különbség van a játékszabályok meghatározása és aközött, hogy valaki júliusban hasraütéssel bemond egy számot.
A Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem például 2026-ban 370 pontos minimumot állapított meg az állami ösztöndíjas alapképzésein. A kereskedelem és marketing ponthatára végül 372, a turizmus-vendéglátásé 371 lett. Az egyetem kijelölte a padlót, a jelentkezők eredményei pedig valamivel feljebb tolták a tényleges határt.
A 2026-os számok egyébként különösen szépen körberöhögik azt az elképzelést, hogy az egyetemek kedvük szerint emelgetik a ponthatárokat. A BME mechatronikai mérnöki szakán 394-ről 421-re nőtt a küszöb. A BGE turizmus-vendéglátás képzésén ugyanekkor 400-ról 371-re zuhant. Az ELTE pszichológián szinte meg sem mozdult: 457 helyett 455 pont kellett.
A BME egyetlen év alatt huszonhét ponttal komolyabb egyetem lett, a BGE pedig huszonkilenccel rosszabb? Ugye, hogy marhaság?!
Változott a jelentkezők száma, teljesítménye és választási sorrendje. Változhatott a kapacitás, a minimumponthatár vagy az intézményi pontok rendszere. Ezek együtt adták ki az új számokat.
A magas ponthatár ráadásul nem bizonyítja, hogy az adott képzés jobb.
Legfeljebb azt mutatja, hogy az adott feltételek mellett sok erős jelentkező jutott viszonylag kevés helyre. Az alacsonyabb határ sem jelenti automatikusan azt, hogy a szak gyenge. Lehet, hogy több embert tud fogadni. Lehet, hogy másképp számolja az intézményi pontokat. Vagy egyszerűen kevesebben jelentkeztek.
Ettől még lehet csalódni. Egyetlen pont is képes hazavágni egy egész nyarat. De mielőtt valaki az egyetemet kezdi szidni azért, mert „ilyen magasra húzta a ponthatárt”, legalább értse meg, miről beszél. A legtöbb esetben nem az intézmény emelte fel utólag a lécet. A jelentkezők vitték oda, ugyanis a ponthatár többnyire nem egyetemi döntés, hanem annak a pontszáma, aki utolsóként még befért.
