A tehetséggondozásról sokan még mindig úgy beszélnek, mintha az kizárólag a szép bizonyítványú, versenyre optimalizált, problémamentes diákok műfaja lenne. A valóság viszont ennél jóval izgalmasabb. A Budapesti Gépészeti Szakképzési Centrum 2025/2026-os Oktatói Innovációs Díjának egyik díjazott projektje például abból indult ki, hogy a szakképző iskolában tanulók között is ott vannak a tehetségígéretek, csak nem mindig a megszokott helyen és nem mindig a megszokott csomagolásban. A BKIK interjúsorozatában bemutatott projektet Czunyi Beatrix és Pintérné Németh Katalin jegyzi.
A két pedagógus célja az volt, hogy kifejezetten a szakképző iskolás diákok közül találják meg azokat, akikben több van annál, mint amit elsőre mutatnak. Külön hangsúlyt kapott náluk
a kétszeresen kivételes tehetségek támogatása, vagyis azoké a tanulóké, akik tehetségesek, de közben SNI-sek vagy BTMN-esek is, és emiatt a rendszer hajlamosabb bennük a nehézséget észrevenni, mint a lehetőséget.
A projekt egy teljes tanévet fogott át, de valójában hosszabb közös pedagógiai munkára épült, és nem egyetlen tantárgyra húzták fel: közismereti tárgyak, szakmai projektfeladatok, egyéni és csoportos munka, kooperatív technikák, tanulásmódszertani elemek és a mesterséges intelligencia tudatos használata is helyet kapott benne.
_
hirdetés
_
hirdetés
A dolog ott válik igazán érdekessé, ahol a pedagógiai szándék eredménnyé fordul. Az idei tanévben először indultak az OSZKTV komplex közismereti versenyén olyan csapattal, amelyben egy SNI-s, egy BTMN-es és egy korábbi iskolai kudarcokkal terhelt tanuló volt. Ez már önmagában nem a legkényelmesebb vállalás egy háromfordulós országos versenyen, ahol az iskolák jellemzően a legsimább pályán mozgó diákjaikat küldik. Ehhez képest ez a csapat regionális első és országos hetedik helyezést ért el. Ráadásul az előző két tanévben ugyanezzel a szemlélettel országos első és negyedik helyet is szereztek.
És itt van az egész történet valódi súlya. Nem az, hogy két oktató ügyesen felkészített néhány diákot egy versenyre, hanem az, hogy megmutatták:
a szakképzés nem a lemondás terepe. Nem az a hely, ahol legfeljebb túléljük, ami épp ránk jut, aztán örülünk, ha nem történik nagyobb baj.
Lehet olyan közeg is, ahol valaki a korábbi kudarcai, a tanulási nehézségei vagy a papíron rosszabb esélyei ellenére is komoly teljesítményig jut. Ez már nem egyszerű versenyfelkészítés, hanem pedagógiai állítás. Abból a ritkább és értelmesebb fajtából, amely szerint nem minden a kiindulóponton múlik.
A komoly szakmai múlttal rendelkező két oktató módszere ráadásul nem egyszeri csoda, hanem más intézményekben és más versenyfelkészítésekben is használható, éppen azért, mert nem egy trükkre, hanem komplex szemléletre épül. Magyarul: nem a szerencse döntött, és nem is valami egyszeri kifutás történt. Hanem az, ami a jó pedagógiai munkában néha tényleg megtörténik: valaki végre nem azt nézi, mi hiányzik a gyerekből, hanem azt, mi lehetne benne.
