A Bizánci Birodalmat hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mintha mindenki aranymozaikok előtt állna, merev arccal, nagyon drága ruhában, és csak olyan mondatokat mondana, amelyekben szerepel az „isteni rend” meg a „császári méltóság”. Aztán előkerül Prokopiosz Titkos története, és hirtelen az egész olyan, mintha valaki a palota hátsó folyosóján elejtett volna egy különösen mérgező pletykafüzetet.

Prokopiosz nem egy unatkozó udvari firkász volt, aki irigységből odaszúrt egyet a hatalomnak. A 6. század egyik legfontosabb bizánci történetírója, aki Belisariosz hadvezér mellett dolgozott, és közelről látta Justinianus császár korának háborúit, politikáját, udvari világát. Megírta a háborúk történetét, később pedig Justinianus építkezéseiről is írt egy egészen más hangú, dicsérő művet. Vagyis ugyanaz az ember volt képes hivatalos, nagy történelmi tablóban gondolkodni, majd egy másik szövegben olyan indulattal nekimenni Justinianusnak, Theodorának, Belisariosznak és Antoninának, hogy ahhoz képest egy mai kommentháború szinte finom irodalmi teadélután.

A Titkos történet – görög címén Anekdota – pont ettől izgalmas. A cím nem azt jelenti, hogy „vicces kis történetek”, hanem inkább azt: ki nem adott dolgok. Olyasmi, amit a szerző állítása szerint addig nem mondhatott el nyíltan, mert a szereplők túl hatalmasak voltak. A mű nagyjából ugyanazt a korszakot nézi, mint Prokopiosz hivatalos történeti munkái, csak itt a fények lekapcsolódnak, belátni a díszlet mögé, és mindenki sokkal csúnyább képet fest.

Justinianus nem nagy uralkodóként, hanem kapzsi, kegyetlen, szinte démoni figuraként jelenik meg. Theodora nem erős császárnéként, hanem veszélyes, bosszúálló, szexuálisan túlfűtött nőként.

Finoman szólva sem az a verzió, amelyet a palota falára mozaikból kiraktak volna.

Justinianus és Theodora

Theodora különösen nagy célpont. A történelmi Theodora eleve nem volt könnyen lenyelhető alak a korabeli elit számára: alacsonyabb társadalmi háttérből érkezett, színpadi múlttal, majd Justinianus feleségeként a birodalom egyik legbefolyásosabb nője lett. A későbbi összefoglalók is kiemelik, hogy

Justinianus uralkodása alatt nem egyszerű díszfeleségként működött, hanem valódi politikai súlya volt.

Ez már önmagában elég ahhoz, hogy sokan rosszul aludjanak tőle egy udvarban, ahol a hatalomról általában férfiak szerettek nagy mondatokat mondani.

Prokopiosznál viszont Theodora nem csak erős nő. Ő a botrány központi alakja. A szerző a múltját, a testét, a szexualitását, a befolyását és a bosszúállását is úgy rakja össze, hogy az olvasó ne császárnét lásson, hanem veszélyes jelenséget. Itt kell óvatosnak lenni: a Titkos történet nem jegyzőkönyv, hanem mérgezett forrás. Tele van túlzással, karaktergyilkossággal, klasszikus ókori-bizánci szidalmazó mintákkal. Ma sem úgy olvassuk, hogy „na, végre az igazság minden részlete”, hanem úgy, hogy ez egy nagyon közeli ember nagyon ellenséges szövege. Éppen ezért jó. Nem azért, mert mindent el kell hinni belőle, hanem mert megmutatja, hogyan néz ki, amikor a történelemírás összeér a pletykával.

A Titkos történet sokáig nem úgy működött, mint egy normál könyv, amit szépen kiadtak, olvastak, vitattak. A szöveg évszázadokkal később, a Vatikáni Könyvtár kéziratai között került igazán előtérbe, és 1623-ban jelent meg nyomtatásban. A New Yorker egy írása szerint

a Theodoráról szóló botrányos részek annyira erősek voltak, hogy Nicolò Alamanni, a kéziratot kiadó vatikáni könyvtáros bizonyos részleteket kihagyott a nyomtatott kiadásból.

Vagyis még több mint ezer évvel később is akadt olyan anyag benne, amelyre valaki azt mondta: ezt talán mégse.

Ez az egész persze több egyszerű bizánci szappanoperánál. Prokopiosz hivatalos munkáiban Justinianus uralkodása a birodalom nagy vállalkozásain keresztül látszik: háborúk, visszahódítások, építkezések, állami teljesítmény. A Titkos történetben ugyanaz a világ belülről rohad. Ugyanazok a szereplők más szerepet kapnak. A nagy császárból gátlástalan hatalmi gép lesz. A bölcs udvarból mérgező társaság. A történetíróból pedig valaki, aki mintha éveken át gyűjtögette volna a sértettséget, majd egyszer csak kinyitotta a fiókot, és mindent ráborított az asztalra.

Ettől lesz Prokopiosz egyszerre értékes és veszélyes forrás. Ha kidobod, elveszítesz egy csomó információt arról, hogyan láthatta egy belső ember Justinianus rendszerét. Ha mindent elhiszel neki, akkor egy bosszúszomjas udvari pletykafüzetből csinálsz történelemkönyvet. A helyes olvasás valahol a kettő között van: figyelni kell, mit támad, kit támad, milyen szavakat használ, és kinek az érdeke lehetett, hogy ezek a figurák ilyen ocsmány fényben jelenjenek meg.

A mai szemmel különösen ismerős ez a működés. Van a hivatalos felület: szép képek, bejelentések, teljesítmények, átadók, nagy szavak. És van a háttérben a másik történet: ki kivel van rosszban, ki kit tüntet el a képből, ki milyen információt szivárogtat, ki akarja a másikat erkölcsileg tönkretenni. A Titkos történet ebben az értelemben nem poros bizánci furcsaság, hanem a hatalom örök kísérőjelensége.

Ahol udvar van, ott folyosó is van. Ahol hivatalos emlékezet van, ott előbb-utóbb megjelenik valaki, aki azt mondja: jó, de én tudok egy másik verziót.

Persze ettől Prokopiosz még nem lesz hős. Nem az igazság magányos lovagjaként áll előttünk, hanem nagyon művelt, nagyon közeli, nagyon dühös emberként, aki pontosan tudta, hová kell ütni. Theodoránál például nem pusztán a politikai döntéseit támadta, hanem a női testet, a szexualitást, a társadalmi származást is fegyverként használta ellene. Ez régi trükk, és elég jól túlélte az évszázadokat: ha egy befolyásos nőt akarsz lerombolni, ne csak azt mondd róla, hogy rosszul döntött. Mondd azt is, hogy erkölcsileg romlott, túl sok, túl hangos, túl buja, túl veszélyes. Ezért lehet a Titkos történetet úgy olvasni, mint a történelem egyik legjobb pletykalapját. Nem azért, mert mindent pontosan tud. Hanem azért, mert mindent megmutat abból, hogyan működik a hírnévrombolás, amikor a szerzőnek van stílusa, információja és indulata. Prokopiosz szövege nem csupán Justinianusról és Theodoráról szól. Arról is, hogy a múltat nemcsak csaták, törvények és épületek formálják, hanem azok a mondatok is, amelyeket valaki akkor ír le, amikor már nagyon elege van a hatalomból.

A végén pedig ott marad a kérdés: mit kezdünk egy forrással, amely egyszerre mocskos és nélkülözhetetlen? Elfordulunk tőle, mert túl elfogult? Vagy rávetjük magunkat, mert végre valaki nem udvarias? Egyik sem elég. A Titkos történet pont arra tanít, hogy a történelem nem csak arról szól, mi történt, hanem arról is, ki meséli el, milyen dühvel, milyen félelemmel, milyen szándékkal. Prokopiosz nappal krónikás volt, éjjel pedig mintha kinyitotta volna a császári szennyest. És az a baj, hogy azóta is érezzük a szagát.