A mondat általában nem filozófia órán csúszik ki, hanem teljesen hétköznapi esetekben. Amikor elkésel, és inkább azt mondod, hogy „nekem ez sose megy”. Amikor nem szólsz, pedig kéne, és utána jön a „nem vagyok konfliktusos típus”. Amikor megint halogatsz, és legyintesz: „én ilyen last minute ember vagyok”. Ilyenkor a mondat nem önismeret. Inkább egy kis papír, amit aláírsz magadnak: ma nem kell változtatnom, mert ez állítólag a személyiségem.

Jean-Paul Sartre ezt hívta rosszhiszeműségnek, önámításnak. A Lét és semmi (1943) egyik legkellemetlenebb gondolata nem az, hogy „szabad vagy”, hanem az, hogy a menekülésed is választás. Sartre nem azt állítja, hogy te állandóan hazudsz. Azt állítja, hogy van egy mód, ahogy az ember képes úgy tenni, mintha nem ő döntene, miközben pontosan tudja, hogy dönt.

A rosszhiszeműség az a trükk, amikor valaki belesimul egy szerepbe, és úgy beszél róla, mintha az teljesen meghatározná őt, mert így nem kell vállalnia, hogy bármikor lehetne másképp is.

Sartre híres példája a pincér, aki túljátssza a pincért: túl pontos mozdulatok, túl elegáns „pincérség”, mintha ő maga egy pincér-gép lenne, nem ember, aki épp pincérkedik. A jelenet azért fáj, mert ismerős. Az ember nem csak munkahelyen tud szerepet játszani. Játszhatja a „jófej srácot”, aki mindent elüt egy viccel, játszhatja a „kemény csávót”, akinek semmi nem számít, játszhatja a „strébert”, aki mindig mindent tud, és játszhatja azt is, aki úgy csinál, mintha ő tényleg nem tehetne semmiről, mert „az élet ilyen”. A szerep kényelmes, mert a felelősséget leveszi a válladról. A szerepnek mindig van egy mondatnyitója: én ilyen vagyok.

A rosszhiszeműség nem attól önámítás, hogy teljesen hamis. Attól önámítás, hogy csak a sztori egyik felét engedi be. Sartre szerint az ember egyszerre tény és lehetőség. Vannak adottságaid, múltad, helyzeted, ezek valósak. Közben ott van az is, hogy mit kezdesz velük. A baj akkor jön, amikor valaki az egyik felét eltünteti. Ha csak a tényre hivatkozol, akkor úgy beszélsz magadról, mintha egy kész tárgy lennél: ilyen a természetem, kész. Ha csak a lehetőséget mantrázod, akkor úgy teszel, mintha semmi sem kötne: holnaptól új ember vagyok, miközben a holnap ugyanazokkal a szokásokkal érkezik. Sartre-nál az önámítás ott rejtőzik, amikor a kettő közötti feszültséget nem vállalod. Az ember pedig ettől lesz ember: attól, hogy ez a feszültség ott van, és nem lehet teljesen kispórolni.

Technikumban ennek van egy nagyon hétköznapi verziója. A tanuló, aki azt mondja, hogy „úgyis mindegy, nem fogok ebből megélni”, valójában sokszor nem a jövőt látja, hanem egy menekülőutat nyit a jelenből.

A gyakorlati helyen az a mondat, hogy „én csak tanuló vagyok”, néha tiszta helyzetleírás, néha viszont pajzs: nem kell beleállni, nem kell kérdezni, nem kell jelezni, hogy valami nem oké.

A „csak végrehajtottam” típusú mondatok Arendtnél rendszerré állnak össze; Sartre-nál ugyanez belül történik meg: a mondatból lesz identitás, az identitásból pedig mentség. A legkeményebb része az, hogy a mentség kényelmesen elfér az önképben. Közben szépen elkezd irányítani.

Sartre nem azt akarja, hogy állandóan magadba nézz, és minden mozdulatodat filozófiai bíróság elé vidd. Azt akarja, hogy vedd észre a saját mondataid mögött a kényelmet. Amikor azt mondod, hogy „én ilyen vagyok”, sokszor azt is mondod vele, hogy „és ezért nem kell most megmozdulnom”. Ezt nem kell dramatizálni. Elég tisztán látni. A rosszhiszeműség nem attól tűnik el, hogy szégyelled. Attól tűnik el, hogy visszaveszed a mondatot, és helyette olyat mondasz, ami vállalhatóbb: „ezt szoktam csinálni, és ezen tudok alakítani”. Ez nem motivációs szöveg, ez egyszerű nyelvi felelősség. A szavaid sokszor előbb írják meg a szabadságodat, mint a nagy elhatározásaid.