A folyosón mindenki látja. A csoportban mindenki olvassa. A műhelyben mindenki hallja. Valaki mégsem szól. Később jönnek a mondatok, amik kiszedik belőlünk a felelősséget: „nem az én dolgom”, „minek szóljak, úgysem változik”, „ha én beszélek, én leszek a balhés”. Ezek nem gonosz mondatok. Ezek a rendszer túlélőmondatai. Arendt épp ezt találta ijesztőnek: a nagy bajokhoz sokszor nem különleges emberek kellenek, hanem hétköznapi sodródás, meg az a nyelv, amely úgy hangzik, mintha semmi köze nem lenne a döntésekhez.

Hannah Arendt 1961-ben Jeruzsálembe utazott, hogy tudósítson Adolf Eichmann peréről. A New Yorker számára írt cikkekből később könyv lett (Eichmann in Jerusalem, 1963), és onnan terjedt el az a kifejezés, amit azóta is dobálunk, néha túl könnyedén: „a rossz banalitása”. Arendt nem azt állította, hogy a tett „banális”. Azt írta le, hogy az elkövető benyomása sokszor ijesztően hétköznapi: bürokratikus nyelv, klisék, önfelmentő fordulatok, és egy olyan ember, aki a saját szókészletében is elbújik. A gondolat ott csíp: a rossz nem mindig úgy néz ki, mint egy filmbéli főgonosz. Sokszor úgy néz ki, mint egy ember, aki feladatokat teljesít, és közben ritkán gondolja végig, hogy mit csinál másokkal.

Arendt kulcsszava a „gondolattalanság” volt. Nem butaságot értett alatta, és nem azt, hogy valaki képtelen logikusan gondolkodni. Inkább azt a furcsa hiányt, amikor valaki nem lép hátra egyet, és nem néz rá a saját tetteire kívülről. Nem próbálja elképzelni, milyen a másik oldalon állni. Nem kérdez rá a saját mondataira.

Elég neki a szerep, a parancs, a folyamat. Ilyenkor a lelkiismeret nem feltétlenül „elhallgat”, inkább nem kap lehetőséget, hogy megszólaljon, mert a nap tele van feladattal és magyarázattal.

A hétköznapokban ez nem történelmi tárgyalóteremként jelenik meg, hanem iskolai és munkahelyi mikrohelyzetekként. Egy osztályban elindul a cikizés, és az egész átalakul rutinná: mindig ugyanazt a gyereket szúrják, mindig ugyanaz a poén, mindig ugyanaz a kényszeredett nevetés. Aki nem nevet, az kilóg. Aki szól, az „túlérzékeny”.

A hallgatás kap egy társas jutalmat: békén hagynak.

Ugyanez a logika megjelenik a gyakorlati helyen is, csak más díszlettel. Valaki kihagy egy lépést, mert „úgyis mindegy”, a többiek meg megtanulják, hogy ez itt a norma. A főnök nem mondja ki, hogy így kell. Elég, hogy nem szól érte. Egy idő után már mindenki úgy emlékszik, hogy ez mindig így ment. A rendszer közben építi a saját „szokásjogát”, és közben a felelősség szépen szétterül a csoporton.

Arendt szövegeiben van egy nagyon kellemetlen mellékszál is: a nyelv. A rossz ritkán mondja azt, hogy „ártok”. Sokkal szívesebben mondja azt, hogy „eljárásrend”, „utasítás”, „szabály”, „protokoll”. A mondatok eltakarják az embert, akivel történik valami. Amikor a nyelv tárgyiasít, a döntés könnyebbnek látszik, a következmény pedig távolibbnak. Ezt az iskolában is ismered: „csak vicc volt”, „csak fegyelmezés”, „csak így szokás”, „csak az igazat mondtam”.

A „csak” szó néha úgy működik, mint egy kesztyű. Nem arra való, hogy jobb legyen, hanem arra, hogy ne kelljen érezni, mit fogsz meg.

Arendt gondolatának az adja a súlyát, hogy nem nyugtat meg. Nem ad kényelmes felmentést, és nem engedi, hogy a rosszat mindig valami különleges szörnyeteghez kösd. A hétköznapi életben nem a történelem léptéke ismétlődik, hanem a mechanika: a szerep mögé bújás, a felelősség elkenése, a hallgatás jutalmazása, a nyelv puhítása. Ezekből nem lesz automatikusan tragédia, és ettől még veszélyesek, mert észrevétlenül formálják azt, amit normálisnak érzel.

A „csak végrehajtottam” mondat sokszor nem tényközlés, hanem menekülőút. Aki mindig talál menekülőutat, annak idővel nem marad saját álláspontja, csak szerepe. Arendt itt nem hősiességet kér, hanem gondolkodást. A gondolkodás pedig néha annyiból áll, hogy a megszokott mondat helyett másikat választasz: olyat, ami vállalja, hogy közöd van hozzá.