A 17. századi Angliában volt egy időszak, amikor a gyász nem csak ízlés és szokás kérdése volt, hanem iparpolitika. Nem azzal kezdték, hogy „tessék több gyapjút venni”. Azt sokan elintézték volna egy vállrándítással. Inkább belenyúltak abba az egyetlen pillanatba, amikor az ember ritkán vitatkozik: a temetésbe. A parlament több egymást követő törvénnyel előírta, hogy a legtöbb embert gyapjúból készült szemfedőben/halotti ruhában kell eltemetni, a lenvászon és más „külföldi textil” helyett. A cél nyílt volt: a gyapjúipar védelme, a lenimport visszafogása, a hazai termelés támogatása.

Igazából ez egy végtelenül földhözragadt történet. A gyapjú Angliában stratégiai áru volt, export, bevétel, munkahely, politika. Ha a piac nem vette elég gyorsan, a rendszer elkezdett „segíteni”.

A halott pedig, bármennyire cinikus is ezt kimondani, biztos vevő: mindenki sorra kerül.

Ebből is látható, hogy amikor a gazdaság és a hatalom nagyon akar valamit, olyan helyre is benyúl, amit az ember magánügynek hisz.

A törvény nem maradt papír. A végrehajtás kifejezetten ügyesen volt kitalálva, mert nem rendőrrel kergette a gyászolókat, hanem adminisztrációval fogta meg őket. A hozzátartozónak eskü alatt kellett igazolnia (affidavit), hogy a halottat valóban gyapjúban temették el, jellemzően helyi békebíró előtt. Aki nem tudta igazolni, bírságot kockáztatott – az ismert összefoglalók és a korabeli hivatkozások gyakran 5 fontos büntetést említenek, ami akkoriban nem aprópénz volt. A pláne az, hogy ez a bürokrácia nyomot hagyott: sok plébániai anyakönyvben a temetési bejegyzés mellé odaírták, hogy „affidavit”, vagy valami hasonló jelzés. Vagyis a gyász mellé bekerült egy rubrika.

Az egész helyzetben van egy furcsa társadalmi mellékszál is. A törvény tele volt kivételekkel és kiskapukkal, ahogy az ilyenek szoktak, és a végrehajtás sem volt mindenhol egyforma szigorú. A brit parlament saját összefoglalójában is az szerepel, hogy a cél főleg az angol gyapjúipar ösztönzése volt, a szabály pedig a törvénykönyvben maradt egészen 1814-es eltörléséig. Közben a gyakorlat több helyen lazult, sokan igyekeztek kijátszani, mások meg inkább lenyelték, mert temetésnél kevés ember szeret háborúzni. A törvény szempontjából mégis működött a lényeg: a gyapjú „normává” vált ott, ahol a papír normát tud csinálni.

Ha technikumos fejjel akarod megfogni, ez nem is annyira furcsa törvény, inkább egy nagyon is ismerős logika. Van egy iparág, amit védeni kell. Van egy szabály, ami elvileg mindenkire vonatkozik. Jön az ellenőrzés, ami nem azonnal csattan, inkább nyomot hagy az adminban. Aki ezt egyszer látja, utána más szemmel nézi a „hogy lehet ilyet törvénybe írni?” kérdést. Írni bármit lehet. A kérdés mindig az, hol lehet ráakasztani a valóságra úgy, hogy az emberek ne tudják könnyen lekaparni magukról.

A gyapjús temetések története ettől marad emlékezetes: nem azért, mert vicces, hanem mert pontos. Megmutatja, hogy

a törvény néha nem tiltani akar, hanem terelni.

Aztán egyszer csak ott találod egy régi anyakönyvben az „affidavit” szót, és leesik, hogy itt tényleg egy ország szintjén próbálták a textilipart rendbe rakni… a halottakon keresztül.