A nyaklánc története egy dobozban kezdődött. Két párizsi ékszerész, Boehmer és Bassenge évek óta cipelte vágyálmát és adósságát: egy elképesztően drága gyémántnyakláncot, amit még XV. Lajos korában raktak össze Madame du Barrynak, aztán a király meghalt, a vevő eltűnt, a nyaklánc meg ott maradt, mint egy csillogó horgony a nyakukon. Ezt a tárgyat kellett volna valakire rásózni. És akkor belépett a történetbe egy nő, aki pontosan tudta, hogy a pénzhez ritkán a munka vezet a leggyorsabban.

Egy sértett bíboros

Jeanne de La Motte nem volt hercegnő, csak annak adta ki magát. Volt benne elég nemesség-jelmez, elég szegénységből jött düh, elég színházi érzék, hogy a kor udvari rendszerét úgy olvassa, mint más egy pletykaoldalt: ki kinek akar tetszeni, ki kit utál, ki kitől vár megváltást. A legjobb célpontja egy férfi lett, aki egyszerre volt hiú, sértett és reménykedő: Louis de Rohan bíboros. Rohan be akarta verekedni magát Marie Antoinette kegyeibe, mert korábban eljátszotta a bizalmát, és a francia udvarban a kegy nem csak érzelem, hanem valuta. Ha valaki elhiteti veled, hogy a királynő titokban üzen neked, és te most visszakapaszkodhatsz a csúcsra, az agyad onnantól nem bizonyítékot keres, hanem ajtót.

A csalás

A csalás szépsége az volt, hogy minden résztvevő azt hitte, ő irányít. La Motte leveleket „intézett” a királynőtől, Rohan elhitte, mert hinni akarta, az ékszerészek pedig elhitték, mert nekik meg eladni kellett.

A sztori egyik legszürreálisabb jelenete egy éjszakai találka a versailles-i ligetben:

egy nő (Nicole d’Oliva) eljátszotta a királynőt, pár mondat, egy rózsa, elég volt hozzá, hogy a bíboros úgy érezze, tényleg visszafogadták. A nyaklánc ezután már csak technika volt. Rohan megszerezte, átadta, La Motte pedig nem tett mást, mint ami a klasszikus trükk: darabokra szedte, a köveket széthordta, eladta, a nyaklánc „eltűnt”, a számla meg maradt, valakin be kellett hajtani.

Botrány

A botrány 1785-ben robbant, és a tanulság ebben a történetben az, hogy

egy ügy nem attól lesz politikai, hogy politikai szándékkal indítják. Itt (is) a pletyka csinált belőle politikát.

Marie Antoinette jogilag nem volt benne, a perben sem úgy jelent meg, mint tettes, mégis ő lett a főszereplő a közvélemény fejében. Azért, mert a királynőről már készen volt a film: idegen, költekező, „biztos képes rá”, és a 18. század végének pamfletkultúrája ezt a filmet olyan tempóban terítette, amire ma simán azt mondanánk: virális. A közönség nem azt kérdezte, hogy tényleg megtörtént-e. Azt kérdezte, hogy beleillik-e. Beleillett.

A király ráadásul úgy kezelte az ügyet, mintha egyszerű rendőrségi történet lenne, miközben a nyilvánosság már régen társadalmi üggyé emelte. Rohan letartóztatása Versailles-ban látványos volt, a tárgyalás a Parlement előtt pedig pont olyan helyzetet teremtett, ahol a kor elitje megmutathatta, mennyire szeretne a királynővel szemben „független” lenni. A bíborost végül felmentették, ami jogilag róla szólt, politikailag viszont úgy hatott, mintha a rendszer üzent volna: a királyné sem mindenható. Jeanne de La Motte bűnös lett és meg is kapta a büntetését (megalázóan látványosat), később megszökött, és Londonban tovább írta a saját verzióját az egészből. A nyaklánc addigra már régen eltűnt, csak a történet maradt belőle, és az sokkal tartósabbnak bizonyult, mint bármelyik ékszer.

Az egész ügy azért tökéletes „történelmi pletykalap” anyag, mert minden eleme emberi. A hiúság, ami belehúz egy drága hazugságba. A remény, hogy vissza lehet kapaszkodni. A pénzszorítás, ami elhomályosítja a józan gyanakvást. A közvélemény, ami imádja az olyan sztorit, ahol a hatalmasok rossz fényben állnak, mert végre valami megfogható. A nyaklánc-botrány végül nem egyetlen okból lett nagy. A korszak hangulata tette naggyá, a királynő körüli bizalmi válság, a féltékeny elit, a pletykaipar, és az a tény, hogy a „valaki biztos sumákolt” típusú történeteket az ember mindig könnyebben megjegyzi, mint a száraz felmentést.