Emma Bovary nem forradalmár. Nem áll ki térre, nem ír röpiratot, nem gyújtja fel a házasság intézményét egy normandiai gyufával. Egy vidéki orvos felesége, aki unatkozik, vágyakozik, vásárol, olvas, csalódik, félrelép, és közben egyre mélyebbre süllyed abban az életben, amelyet elvileg boldogságnak kellett volna hívni. Ez volt a baj. Nem az, hogy Flaubert valami elképzelhetetlen botrányt talált ki. Az volt a baj, hogy túl pontosan írta meg azt a csendes fulladást, amelyről a tisztes társaság szerette azt hinni, hogy megfelelő bútorok, jó házasság és rendes ruha mellett nem létezik.

A Bovaryné először 1856 őszén jelent meg folytatásokban a Revue de Paris hasábjain, majd a francia állam 1857-ben erkölcstelenség vádjával eljárást indított Flaubert és a laphoz kötődő kiadói szereplők ellen. A vád lényege az volt, hogy

a regény sérti a közerkölcsöt és az illedelmet;

a per 1857. február 7-én felmentéssel zárult, a könyv pedig még ugyanabban az évben kötetben is megjelent. Vagyis a hatóság éppen azzal adott neki történelmi reklámot, hogy megpróbálta megszégyeníteni. Nem ez volt az utolsó alkalom, amikor egy tiltási kísérletből kulturális gyorsító lett.

A regényben Emma Bovary romantikus történeteket olvas, nagy érzéseket vár, erősebb életet akar, aztán a valóságban kap egy rendes, kissé szürke férjet, vidéki köröket, társasági unalmat, pénzügyi csapdákat és férfiakat, akik a vágy nyelvén beszélnek, de a felelősség nyelvén már kevésbé választékosak. Flaubert nem menti fel Emmát, nem csinál belőle szentet, nem simogatja meg a fejét, hogy „szegény nő, csak boldog akart lenni”. Ennél kegyetlenebb. Megmutatja, hogyan lesz a vágyból önbecsapás, az önbecsapásból adósság, az adósságból pánik, a pánikból összeomlás.

A per szempontjából viszont nem csak az volt zavaró, hogy Emma házasságon kívüli kapcsolatokba keveredik. Az igazán kényelmetlen rész az volt, hogy a regény nem állt oda minden oldal végére erkölcsi rendőrnek. Nem harsogta elég megnyugtatóan, hogy „kedves olvasó, ez természetesen bűn, elítélendő, tessék rendesen viselkedni”. Flaubert íróként nem prédikálni akart, hanem leírni. Ez pedig a 19. századi hatalom szemében gyanús szabadság volt. A korszak sajtó- és kiadói világában a szerzőktől, nyomdászoktól, kiadóktól sokszor azt várták, hogy a morál őreiként is működjenek, ne csak szöveget közöljenek. A Bovaryné pont ezt a szerepet nem akarta kényelmesen betölteni.

A híres mondatot — „Madame Bovary, c’est moi”, vagyis „Bovaryné én vagyok” — óvatosan kell kezelni. Mindenki szereti idézni, mert tökéletesen hangzik: az író belép a saját nőalakjába, és egyetlen mondattal megoldja a szakdolgozat első oldalát. Csakhogy a mondat hitelessége vitatott, a kutatók gyakran apokrifként kezelik, és a későbbi Flaubert-recepcióban vált igazán híressé. Kár érte, mert szép lenne. Csak a szép mondatokkal is az a gond, mint Emma álmaival: attól még nem biztos, hogy igazak, mert nagyon passzolnak.

Flaubert nagy húzása az volt, hogy nem külső szörnyet csinált Emmából. Nem „rossz nő”, nem egyszerű erkölcsi példa, nem irodalmi közlekedési tábla, hogy erre ne menj. Sokkal zavaróbb: ismerős ember. Olyasvalaki, aki többet akar annál, amit kapott, közben fogalma sincs, hogyan kellene valódi életet építeni a képzelet helyére. A romantikus regényekből tanult érzéskészletet próbálja ráhúzni egy világra, amelyben a hentes, a patikus, az orvos, a földbirtokos, a számla és a társasági pletyka sokkal erősebb, mint bármelyik nagy mondat.

Ezért volt a botrány is ennyire árulkodó. A hatóság a regény erkölcstelenségét támadta, de közben mintha attól félt volna, hogy az olvasó felismer valamit. Nem feltétlenül azt, hogy „akkor most mindenki házasságot tör”. Inkább azt, hogy

a rendesnek nevezett életben is lehet üresség.

Hogy a tisztes forma nem garantál tartalmat. Hogy a házasság, a társadalmi rang, a fogyasztás és a jó hírnév nem mindig tartja meg az embert, néha csak elegánsabban zárja körbe. Ez a felismerés sokkal veszélyesebb, mint egy szerelmi jelenet.

A Bovaryné pere végül Flaubert felmentésével zárult, de a felmentés nem azt jelentette, hogy mindenki hirtelen megértette a modern regényt. Inkább azt, hogy a bíróságon nem sikerült elég erősen rácsukni az ajtót egy újfajta irodalmi látásmódra. A regény utána már nem egyszerűen könyvként élt tovább, hanem ügyként is:

példa lett arra, hogyan válik a valóság pontos ábrázolása botrányossá, amikor a társadalom még a saját tükörképét is illetlenségnek érzi.

Flaubert nem tanácsot adott. Nem motivált. Nem mentette meg Emmát. Megírta úgy, hogy az olvasó közben kénytelen legyen ott ülni vele a szűk levegőjű szobában, a rossz döntések, az elrontott vágyak és a társadalmi díszletek között. Ezért maradt erős a könyv. Nem azért, mert a házasság ellen szólt. Azért, mert megmutatta, milyen veszélyes, amikor egy ember egész életét olyan történetekből próbálja összerakni, amelyeket senki nem tanított meg neki kezelni.