Reggel ugyanaz a kör. Ugyanaz a busz, ugyanaz a folyosó, ugyanaz a tanműhely-szag, ugyanaz a feladat, amit tegnap is csináltál, csak ma már gyorsabban kéne. A nap végén pedig ott ül a mondat a fejed tetején, amitől nem leszel rosszabb ember, csak fáradtabb: „jó, de ennek mi értelme?”

A kérdés nem nagyképű, és nem is depressziós. A kérdés egyszerűen akkor szokott megérkezni, amikor a napok túl hasonlóvá válnak, a jutalom meg túl messzire csúszik. Albert Camus ott kezd érdekes lenni, hogy nem próbálja leszerelni ezt a kérdést egy szép idézettel, és nem ígéri meg, hogy ha elég pozitív vagy, majd visszajön a lelkesedés. Ő azt mondja: rendben, nézzük meg, mi történik, amikor az ember jelentést keres, a világ pedig nem ad rá választ.

Camus az „abszurd” szót nem divatból használta. Az abszurd nála annak a feszültségnek a neve, ami a két oldal között keletkezik: te érteni akarsz, a világ meg csak történik. Te okot és rendet keresel, a nap pedig megint ugyanúgy telik, mint tegnap. Ez nem filozófiai fintor, hanem alapélmény. A Sziszüphosz mítosza című esszéjében (1942) Camus direkt a legunalmasabb, legfárasztóbb képet választja hozzá: Sziszüphoszt, aki egy sziklát görget fel a hegyre, amely mindig visszagurul, ezért kezdheti elölről. Ha valaki szeretné elhitetni veled, hogy a filozófia csak könyvtárszagú, ezt a képet elég egyszer komolyan venni. A hegyoldal tulajdonképpen a hétköznap: ismétlés, ritmus, fáradás, újrakezdés. A szikla pedig minden, amitől azt érzed, hogy „megint ugyanaz”: gyakorlati feladat, beadandó, műszak, otthoni rutin, a harmadik ugyanolyan konfliktus ugyanazzal az emberrel. Camus ebben a helyzetben nem azt kérdezi, hogyan lehet szebbnek látszani, hanem azt,

hogyan lehet élni úgy, hogy közben nem hazudsz magadnak.

A trükk nála nem a vigasz. A trükk a tisztánlátás. Camus azt mondja: az abszurd akkor igazán erős, amikor az ember ráébred, hogy a világ nem fog automatikusan értelmet adni. Ez a felismerés ijesztő, mert elvesz egy csomó kényelmes kiskaput. Közben felszabadító is tud lenni, mert innentől már nem vársz csodát a naptól. A nap ugyanaz marad, csak te más helyről nézed. Camus-nál ebből a nézőpontból nő ki a „lázadás” fogalma: nem forradalmi póz, inkább makacsság. Az a döntés, hogy

akkor is csinálod, akkor is vállalod, akkor is építesz valamit, amikor semmi nem garantálja, hogy megéri.

Ebben van valami nagyon technikumi: a szakma tanulása pont ilyen műfaj. Az első hetekben még látványosan béna vagy, aztán egyszer csak észreveszed, hogy a kezed tud valamit, amit korábban nem. A változás nem ünnepi pillanatként érkezik, hanem úgy, hogy egy mozdulat már nem esik szét. A jelentés sem mindig villámcsapás, néha egyszerűen a működésből alakul ki.

Camus1957-ben Nobel-díjat kapott, mégis folyton ott volt nála az a feszültség, hogy az elismerés nem oldja meg az abszurd alapélményét. A sikertől nem lesz automatikusan értelmesebb egy nap. Később, 1960-ban autóbalesetben halt meg, a zsebében állítólag vonatjeggyel, mert eredetileg nem is kocsival indult volna. Ez a tény nem „sorskönyv”, inkább egy józan pofon: a világ nem dramaturgiában gondolkodik. A világ eseményekben gondolkodik, és a történetet utólag rakjuk rá. Camus pont ezért nem ígér végső megoldást. Azt javasolja, hogy az ember vállalja a kérdést, és közben vállalja a napját is. A szikla nem lesz könnyebb, csak a viszonyod lehet hozzá őszintébb. Az ő olvasatában ebből még élet is kijön, sőt egy furcsa, kemény öröm: nem azért, mert minden szép, hanem mert a saját döntésedből történik, amit csinálsz.