Egy gyilkossági ügyekben nyomozó rendőrnek vannak napjai, amikor úgy érzi, a bizonyítékok csak díszletek: valaki vall, valaki tagad, a környék beszél, a sajtó liheg, a végén pedig mindig marad egy érzés, hogy „ez volt a legvalószínűbb”. A nyolcvanas évek közepén, Leicestershire-ben jött egy ügy, ami ezt a kényelmes világot szó szerint szétszedte. Két, egymáshoz hasonló bűncselekmény (1983 és 1986) ugyanazon a környéken, ugyanazzal a nyomasztó mintázattal, és egy gyanúsított, aki be is ismerte az egyik esetet. A történet itt szokott véget érni. Akkor viszont elkezdődött.

Új irány

A fordulat neve Alec Jeffreys volt, a Leicesteri Egyetem genetikus kutatója, aki 1984-ben dolgozta ki a DNS-ujjlenyomat (DNA fingerprinting) módszerét. A technika először nem bűnügyben futott: 1985-ben egy vitatott bevándorlási/rokonsági ügyben segített, ahol

a DNS bizonyította a családi kapcsolatot, és ez Jeffreys saját visszaemlékezései szerint az egyik legemlékezetesebb pillanata lett, mert konkrétan egy család sorsát fordította meg.

A DNS-től sokan a lebuktatást várják, az első nagy közönségbarát siker mégis egy felmentő, embermentő történet volt.

1986-ban aztán a módszer átkerült a rendőrséghez. A DNS-profil azt mutatta, hogy a két leicestershire-i ügy ugyanattól az elkövetőtől származik, és ugyanazzal a lendülettel azt is megmutatta, hogy a beismerő gyanúsított, Richard Buckland nem illik a mintára. Felmentették. Ez a pont különösen kellemetlen fényt vetett a régi reflexre, ami szerint a vallomás „tuti”. A genetika akkor még újdonság volt a bírósági gondolkodásban, mégis elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy egy beismerés fölé kerüljön.

Mintapolgárok

Innen jött a következő lépés, ami ma már legendás: több ezer helyi férfit kértek mintára. Ez egy tömeges adminisztratív hadművelet volt, aminek a lelke nem a filmekben megszokott nyomozói intuíció, hanem a türelem. A környéken végül Colin Pitchfork bukott meg, részben azért, mert a tömeges szűrés alatt megpróbálta kijátszani a rendszert (valaki más adjon mintát helyette), és ez a trükk visszacsapott. 1987-ben letartóztatták, később elítélték. A történet azért üt, mert ugyanaz a módszer előbb megmentett valakit, aztán elkapott valakit. A „DNS = börtön” sztori helyett itt inkább az derült ki, hogy a DNS egy fegyver, amely két irányba is tud lőni.

Tudomány a gyakorlat felett

A „bűnügyi tudomány” rész viszont nem a drámai név, hanem az a csomó szabály, ami ebből az egészből muszáj volt, hogy megszülessen.

A DNS ugyanis nem olyan bizonyíték, amit elég „megtalálni”.

A mintát kezelni kell. Rögzíteni kell, ki nyúlt hozzá, mikor, hol tárolták, ki vitte, ki bontotta, ki vizsgálta. Ezt hívják chain of custody-nak, a bizonyíték útjának dokumentálásának; nélküle a bíróság jogosan kérdez rá, hogy ugyanarról a mintáról beszélünk-e, vagy közben valami kicserélődött, szennyeződött, összekeveredett. A DNS ebből a szempontból könyörtelen: nagyon érzékeny, és pont ezért könnyű elrontani. A helyszíni biztosítás, a csomagolás, a külön tárolás, a laborban a kontrollminták, a megismételhetőség mind azért lett alap, mert egy molekulányi hiba is tud látványos bírósági káoszt csinálni.

A másik szabálycsomag a „mit jelent a találat” kérdése körül nőtt ki. A DNS nem úgy működik, mint egy név a naplóban. A minta gyakran kevert, hiányos, sérült, és a végén valószínűségeket kell mondani. Ebből lett az a máig tartó vita, hogy mit bír el a bíróság, mit ért meg az esküdtszék, és hol kezdődik a túl magabiztos „biztosan ő volt” mondat. A pitchfork-ügy óta a módszer rengeteget finomodott, de az alap ott maradt: a tudomány nem csak lebuktat, hanem fegyelmez is. A nyomozást is, a bíróságot is, a saját meggyőződésedet is.