A busz ajtaja becsukódik. Te még pont odaérnél, a sofőr meg pont nem figyel. Egy pillanatra tényleg elhiszed, hogy ha elég erősen nézed, visszanyílik. Nem nyílik. A fejedben viszont már készül a történet: mindenki hülye, a nap ellened van, innen már csak rosszabb lehet. A tested rátesz még egy lapáttal, mert a dühnek van hőfoka. Mire beérsz, ha egyáltalán beérsz, nem csak késel, hanem már eleve feszülten érkezel meg, és ugyanazt a feladatot is rosszabb érzés csinálni. A busz egy esemény volt. A következménye már a te munkád.

Epiktétosz pont ezt a pillanatot bontja fel darabokra. Nem úgy, hogy „nyugi, majd megoldódik”, hanem úgy, hogy kiveszi belőle a felesleges szenvedést. A fickó ráadásul nem kényelmes életből osztotta az észt: rabszolga volt, később felszabadították, és a sztoikus filozófiát tanította; a szövegeit Arrianosz jegyezte le (Beszélgetések, Kézikönyv/Enchiridion). A legfontosabb mondata nem motiváció, inkább egy józan szétválasztás:

vannak dolgok, amelyek rajtad múlnak, és vannak, amelyek nem. A baj ott kezdődik, amikor a kettőt egy kupacba dobod, és mindkettőt ugyanazzal a görcsös erővel akarod irányítani.

Rajtad múlik

A „rajtad múlik” nála nem azt jelenti, hogy mindent kézben tartasz, és majd a puszta akaratoddal átírod a napot. Azt jelenti, hogy a saját ítéleteid, döntéseid, a figyelmed iránya, a reakcióid vállalható része a te területed. A busz menetrendje, a másik ember hangulata, a tanár rossz napja, a műhelyben a váratlan gépleállás, az ügyfél türelme már nem ugyanaz a kategória. Ezekre hatni néha lehet, csak nem biztos, és nem azonnal. Epiktétosz szerint a nyugalom nem attól jön, hogy a külső világot végre rendbe rakod. Attól jön, hogy a belső teredben rend van: mit vállalsz magadra, és mit hagysz meg annak, ami.

Technikumi közegben ez a gondolat furcsán praktikus. A gyakorlati helyen elég egy félmondat egy mestertől, és elindul benned a film: „utál”, „lenéz”, „szándékosan csinálja”. A film kényelmes, mert okot ad. Közben lehet, hogy csak fáradt, lehet, hogy siet, lehet, hogy rosszul mérte fel a helyzetet. A lényeg nem az, hogy ki a hibás, hanem az, hogy mit csinálsz a következő tíz percben. Kérsz-e pontosítást, visszamész-e kijavítani, jelzed-e, ha nem értesz valamit, meg tudod-e tartani a saját munkádat úgy, hogy közben nem esel szét belül. Epiktétosz itt nem azt mondja, hogy nyeld le. Azt mondja, hogy a saját válaszod a te területed, és azzal érdemes gazdálkodni, mert azt tényleg te viszed haza.

Hogy is van ez?

A szenvedés jelentős része nem az eseményből jön, hanem az értelmezésből. A busz elment. Ez tény. Az, hogy „ez a nap tönkrement”, már egy ítélet. Az, hogy „én mindig szerencsétlen vagyok”, már egy identitásgyártás. Epiktétosz ezzel nem vitatkozik erkölcsi alapon, csak megkérdezi: hasznos-e így gondolkodni, segít-e a következő lépésben, vagy csak fenntart egy belső állapotot, amiben minden nehezebb. A sztoikusok nem azért beszélnek ítéletekről, mert szeretik a szavakat. Azért, mert az ítélet az a pont, ahol a külső esemény belső rombolássá válhat.

Ez a megközelítés a pletykánál is működik. Ha valaki azt mondja rólad, hogy „láttam, mit csináltál”, és te azonnal ráugrasz, onnantól a napod már nem a feladatodról szól, hanem a történetről. Epiktétosz nem azt kéri, hogy ne védj meg semmit. Azt kéri, hogy

tudd, mit tudsz ténylegesen irányítani: a viselkedésedet, a tények tisztázását, a határaidat. A többiek fejében futó filmeket nem fogod kikapcsolni, és ha azt próbálod, sokszor te fizeted ki az árát.

A sztoikus „kontroll” ettől lesz felnőtt dolog. Nem erődemonstráció. Inkább fegyelmezett fókusz: a figyelmedet oda teszed, ahol a cselekvésed számít. Epiktétosz nyelve ebben néha kemény, mert nem ringat: a külső dolgok változnak, és változni fognak. Aki a nyugalmát ezekhez köti, az mozgó talajra épít. Aki a nyugalmát a saját döntéseihez köti, annak van egy stabilabb pontja, még akkor is, ha a nap nem lett „szép”. A cél itt nem a sztoikus póz, hanem az, hogy a nap végén maradjon benned energia, és ne mindent a körülmények hordjanak szét.