A pályaorientációról rengeteg rendezvényen rengeteg szépet el lehet mondani. A gond általában ott kezdődik, amikor a valóságban ugyanaz történik, mint évek óta: unalmas rendezvények, unalmas standok, unalmas szórólapok, aztán mindenki csodálkozik, hogy a gyerek nem kap kedvet sem az agrárszakmákhoz, sem úgy általában bármihez. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara június 24-én megtartott „Pályaorientáció az agrárszakképzésben” című szakmai kerekasztala azért volt fontos, mert ezen a ponton végre nem udvarias körmondatok születtek, hanem valódi szakmai beszélgetés. A NAK a rendezvényt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával együttműködésben szervezte meg.

A megbeszélésen a Szakmaverzum főszerkesztő-helyettese is részt vett, és a tapasztalat az volt, hogy ez most tényleg nem kipipálós szakmai kör volt. Inkább egy olyan asztal, ahol mindenki elég bátor volt ahhoz, hogy ne csak a sikereit mondja el, hanem a saját problémáit is. És ettől az egész azonnal érdekesebb lett. Mert

amikor a kamarák, a szakképző intézmények és a duális partnerek nem csak prezentálnak, hanem vitatkoznak, kérdeznek és ötleteket adnak egymásnak, abból már lehet valami használható is.

Forrás: Facebook

A kiindulópont nagyjából világos volt: az agrárszakképzésben a pályaorientációt nem lehet tovább ugyanazzal a logikával csinálni, mint tíz éve. A NAK az elmúlt időszakban is több programmal próbálta közelebb vinni az agrárpályákat a fiatalokhoz – ilyenek a „Szakmakóstoló” táborok, az agrár-pályaválasztási nyílt napok vagy a szülőknek és pedagógusoknak szóló tájékoztató alkalmak. Ezekből is látszik, hogy a kamara kiemelt feladatként kezeli az agrárszakmák és intézmények népszerűsítését, valamint az általános iskolások bevonását.

A kerekasztalon azonban az is kimondódott, hogy ettől még a terep nehéz. A modern kommunikációs eszközök használatát minden szereplő fontosnak tartja, de ettől még nem lett automatikusan könnyű megszólítani a gyerekeket. Főleg nem úgy, hogy közben a figyelmükért mindenki más is versenyez.

Az agráriumról ráadásul még mindig túl sokak fejében élnek poros, régi képek, miközben a valóság ennél jóval modernebb, technológiaibb és sokszínűbb.

Ezt nem lehet egy plakáttal vagy egy jól sikerült molinóval átfordítani.

Ezért volt fontos, hogy a beszélgetés nem állt meg ott, hogy „jelen kell lenni a közösségi médiában”. Ennél konkrétabb felismerések születtek. Többen arról beszéltek, hogy a pályaorientációt sokkal korábban kell elkezdeni, és nem nyolcadik osztályban, kapkodva kell először megmutatni a szakmákat. Az is erősen előkerült, hogy

az óvodás és kisiskolás korosztály felé is nyitni kell, élményalapú, bevonó formákban, mert a szakmákról alkotott első benyomások jóval korábban kialakulnak, mint ahogy a hivatalos pályaválasztás elkezdődik.

Ez a szemlélet egyébként jól illeszkedik a NAK jelenlegi pályaorientációs gyakorlatához is, amely már most is a fiatalabb korosztályok felé fordul programjaival.

A rendezvény egyik legfontosabb tanulsága az volt, hogy a pályaorientáció ma már nem lehet passzív műfaj. Nem elég kiállni valahová, szép sorba tenni a prospektusokat, és várni, hogy majd valaki odalép. Aktív, bevonó, mozgó, kipróbálható, beszélgethető, átérezhető pályaorientáció kell. Olyan, ahol a gyerek nem csak megtud valamit egy szakmáról, hanem valamit át is él belőle. Az agrárszakképzésben ez különösen fontos, mert itt az élmény, a természet, az állatok, a technológia, a gépek, az élelmiszer-előállítás vagy a környezetvédelem nagyon erős belépési pont lehetne – ha jól mutatják meg.

A megbeszélésen az is világossá vált, hogy ebben a munkában az intézmények önmagukban kevesek. Kell hozzá a NAK, kell hozzá az MKIK, kellenek a szakképző iskolák, és kellenek a duális partnerek is. Na meg persze a Szakmaverzum! Nem udvariasságból, hanem azért, mert a pályaorientáció ma már egyszerre kommunikációs, pedagógiai és munkaerőpiaci kérdés. Ha ezek a szereplők nem egymás mellett, hanem egymással dolgoznak, abból sokkal több jöhet ki, mint külön-külön akciókból.

Talán ez volt a június 24-i kerekasztal valódi értelme. Nem az, hogy újabb rendezvénypont kerüljön a naptárba, hanem az, hogy végre őszintén lehessen beszélni arról: mi nem működik, miért nem működik, és hogyan lehetne végre jobban csinálni. Az ilyen beszélgetésekből szoktak azok az ötletek születni, amelyek később már nem csak a jegyzetfüzetben, hanem a gyakorlatban is látszanak. Az agrárszakképzésnek pedig most pontosan erre van szüksége.