_
hirdetés
_
hirdetés
A Cuhai-Bakony-ér a Bakony patakja, a Duna jobb oldali mellékvize Magyarországon. Az Eplény község területén eredő patak észak felé folyik, majd 81 kilométer megtétele után Gönyűt elhagyva éri el a Dunát. Már 1996-ban sem érdekelt, amikor ezt meg kellett tanulnom. De meg kellet tanulnom, mert Berta tanár úr kérdezte. Sőt, vaktérképen is meg kellett tudnom jelölni, csakúgy mint megtalálni, hogy van az Által ér. Bármikor arra járok, az a nyomorult vaktérkép jut eszembe és a tanárom, aki mindent tudott Magyarországról, Európáról és úgy általában a világról.

A méltán híres Által ér
Uhrmann tanár úrnál nagyobb koponyát nem ismertem. Ha a beadott műelemzéseinkben volt neki valami ismerős mondat, elment az Országos Széchenyi könyvtárba, kikereste, honnan szedtük, pirossal aláhúzta, hogy ezek nem a saját gondolataink. Mármint kikereste azokból a könyvekből, amit ismert. Akkor úgy gondoltam, minden könyvet ismer, szóról-szóra. Ma már így finomítanék: majdnem minden könyvet ismer szóról-szóra.
Vajon mi lehet most velük? Vajon még mindig tudnak mindent? Lássuk be, a pedagógus szerepe tényleg megváltozik:
Régen a tanár volt a tudás fő forrása. Ma a gyerek zsebében ott van a telefon, amin néhány másodperc alatt bármit megtalál. Csakhogy ettől még nem tud többet. Információja van, tudása nincs. És a kettő nagyon nem ugyanaz.
_
hirdetés
_
hirdetés
A pedagógus ma már nem egyszerűen „anyagleadó”, hanem az az ember, aki segít eligazodni az információs szemétdombon. Megtanít különbséget tenni lényeges és lényegtelen között, kiszúrni a hülyeséget, kérdezni, gondolkodni, összefüggést látni. Ez sokkal nehezebb munka, mint végigmondani és végigmondatni a leckét.
Közben persze divatos azt mondani, hogy a tanár majd mentor és támogató lesz. Ez így szép, csak hát a valóságban a pedagógus egyszerre tanár, fegyelmező, konfliktuskezelő, motivátor, digitális túlélő és félállású mentálhigiénés szakember is. Mert a gyerek figyelme szétesik, az AI itt van a nyakunkon, a szülő vagy teljesen eltűnik, vagy mindent túlreagál, az iskola pedig még mindig próbálja ugyanazzal a régi logikával működtetni magát.
Ehhez az új helyzethez új tanárképzés is kellene.
Nem lehet a leendő pedagógusokat egy régi világra felkészíteni, aztán bedobni őket egy teljesen másikba.
Erre a feladatra kell kiképezni őket: arra, hogy ne csak tantárgyat tanítsanak, hanem figyelmet, kritikus gondolkodást, digitális józanságot, együttműködést és emberi jelenlétet is.
Mert ha a pedagógus szerepe megváltozik, akkor a pedagógusképzésnek is vele kellene változnia.
Különben megint csak annyi történik, hogy mindenki érzi a bajt, de senki nincs rendesen felkészítve rá.
A pedagógus jelentősége tehát nem csökken, hanem nő. Csak nem úgy, hogy kevesebb dolga lesz, hanem úgy, hogy több. Több felelősség, több elvárás, több láthatatlan munka. A kérdés csak az, hogy ezt a rendszer mikor hajlandó végre komolyan venni. Mert a tanár nem a múlt maradványa, hanem az egyik utolsó ember az oktatásban, akit még nem lehet algoritmusra cserélni.














