A legtöbb ember fejében Alexandre Dumas úgy él, mint egy magányos, kardcsörtetős géniusz: leül, ír, és megszületik d’Artagnan, meg Monte Cristo, meg az egész világ, amihez utána jelmezt varrnak, filmet forgatnak, idézetet gyártanak. A valóság ennél izgalmasabb, és kicsit kellemetlenebb is. Dumas körül nagyon is volt műhelymunka, csak épp nem úgy, ahogy ma elképzelnénk. A történet kulcsszereplője egy Auguste Maquet nevű író-történész, aki a kor egyik legfontosabb Dumas-kollaborátora lett.

A jól működő páros

Maquet nem afféle kávékevergetős asszisztens volt. A források szerint sokszor

ő hozta a történet vázát, a cselekmény menetét, a történelmi háttér kutatását, sőt egyes műveknél a premisszát vagy az első változatot is hozzá kötik.

Dumas erre rátette azt, ami miatt ma is olvassák: a párbeszédeket, a ritmust, a karakterek nagy gesztusait, a lendületet. Ketten együtt olyan tempót tudtak, ami a kor folytatásos közlésű regénypiacán kifejezetten előny volt. Maquet neve mégsem került a címlapra; a kiadói logika és Dumas márkája akkoriban egy névben gondolkodott.

Botrány

A botrány ott kezdődik, ahol a pénz és a név találkozik. A munkamegosztás működött, amíg mindenki elhitte, hogy ez így rendben van. Maquet egy idő után nem akart tovább „láthatatlan” maradni, és 1858-ban bíróságra vitte az ügyet: a közös életmű fölötti jogokat és a saját elismerését próbálta rendezni. A per végén a bíróság nem adott neki társszerzői státuszt a Dumas-név alatt futó művekre, ugyanakkor pénzügyi oldalon kapott valamiféle elégtételt/kompenzációt a munkájáért (a részleteket a különböző összefoglalók eltérő hangsúllyal adják vissza, de az irány ugyanaz: a címlap Dumasnál maradt, Maquet pénzt kapott).

Közös munka nem lehet?

Lássuk be, a szerzőség sokszor nem tiszta erkölcsi kérdés, hanem rendszer. Dumas kora úgy működött, hogy a történeteket folytatásban falták, a kiadók kapacitást akartak, a közönség pedig azt a nevet kereste, amit már szeret. Ebben a helyzetben Maquet logikusan lett a háttérember, Dumas logikusan lett a frontember, és a közös munka logikusan lett peranyag. Az ügy ráadásul nem halt el a 19. században: a Maquet kontra Dumas történet ma is vissza-visszajön a szerzői jog és a „kié a mű?” vitákban, mert tankönyvi példája annak, amikor a szellemi munka és a név nem ugyanott ül.

A legjobb rész mégis az, hogy ettől a regények nem lesznek kisebbek. Dumas szövegei működnek. A muskétások meg Monte Cristo él. Csak más fényt kap a „zseni” mítosza. A kalandregények mögött nem egyetlen ember állt, hanem egy korabeli kreatív ipar: ötlet, kutatás, vázlat, dialógus, kiadói nyomás, sorozatgyártás. Ha ezt egyszer meglátod, onnantól a „két ember írt egy klasszikust” nem lebuktatás lesz, hanem egy furcsa tisztelgés: így is lehet maradandót csinálni, csak közben valaki mindig viszi a címlapot.