Charles Dickens nevétől karácsonyi fények gyúlnak az ember fejében, még akkor is, ha soha nem akarta. Szegény gyerekek, megváltás, vacsora, kandalló, könnyes olvasó, aki a végén kicsit jobb embernek érzi magát, legalább amíg le nem teszi a könyvet. Dickens nagyon tudta, hogyan kell együttérzést írni. A szegénységet, a kiszolgáltatottságot, a gyerekek nyomorát és a családi melegség vágyát úgy tette népszerű irodalommá, hogy közben nem lett belőle száraz erkölcstan. Aztán ott van a saját családi története, és az ember hirtelen nem a kandalló előtt ül, hanem egy huzatos viktoriánus nappaliban. Ott már nem a karácsonyi jóvátétel működik, hanem a hírnév, a hatalom, a férfiúi tekintély és egy nő lassú háttérbe tolása.

Catherine Hogarth tizenkilenc éves volt, amikor megismerte Dickenst. Művelt, zenei és művészi érdeklődésű fiatal nő volt, vagyis pont az a fajta társ, akit a kor szívesen dicsért, amíg szépen ott állt egy ambiciózus férfi mellett. Dickens akkor már érezhette, hogy nagyobb élet vár rá, és valóban: a hírneve gyorsan nőtt. 1836-ban összeházasodtak, a történet pedig eleinte úgy néz ki, mint egy tehetséges fiatal író és egy okos fiatal nő közös indulása.

Catherine Hogarth

Csakhogy Catherine élete hamar más ritmusban kezdett telni. Nem fejezetekben, kritikákban és tapsban, hanem terhességekben. Dickens és Catherine házasságából tizenöt év alatt tíz gyermek született. Ezt nem lehet mellékes családi adatként odadobni, mert ez egy nő testén, idegrendszerén és mindennapjain átírt élet. Terhesség, szülés, felépülés, szoptatás, gyerekek, háztartás, újabb terhesség. Közben Dickens írt, utazott, dolgozott, szerepelt, közéleti figurává nőtt. Catherine pedig egy olyan ház közepén maradt, amelyben valószínűleg soha nem volt teljesen csend.

Ez azért fontos, mert Dickens későbbi történetében Catherine egyre inkább problémaként jelent meg. Távoli, nehéz, alkalmatlan asszonyként. Csakhogy, ha a kép mögé odatesszük a tíz gyereket, a viktoriánus női szerepeket, a folyamatos fizikai terhelést és azt, hogy a férje közben országos hírességgé vált, akkor már nem olyan kényelmes a történet.

Nem egy egyszerűen „rossz feleség” ül a háttérben, hanem egy nő, akinek az élete a férje sikerével párhuzamosan szűkült össze.

Házasságuk 1858-ban szakadt szét nyilvánosan. Ekkorra Dickens életében már ott volt Ellen Ternan, a fiatal színésznő, akinek szerepét sokáig nem lehetett nyíltan kimondani, mert a viktoriánus erkölcs szeretett szigorú arcot vágni, miközben persze mindenki éhes volt a botrányra. A helyzet önmagában is elég csúnya lett volna: híres férj, megromlott házasság, fiatal nő, széteső család. Dickens azonban nem csak elment. Ő író volt, szerkesztő volt, közszereplő volt, és pontosan értette, mekkora ereje van annak, ki meséli el először a történetet.

Ellen Ternan

Ezért próbálta kézben tartani a szakítás nyilvános magyarázatát. Saját lapjában közleményt jelentetett meg a különválásról, mintha egy házasság összeomlása valami szerkesztőségi ügy lenne, amit megfelelő hangütéssel rendbe lehet tenni. Nem volt még Facebook-poszt hosszú, sértett bekezdésekkel, de Dickens megoldotta papíron. Úgy igyekezett keretezni a helyzetet, hogy ő ne elhagyó férjnek tűnjön, hanem olyan embernek, aki egy elkerülhetetlen, kellemetlen családi állapotot kezel.

Catherine számára a különválás nem elegáns újrakezdést jelentett. Külön házba került, és a gyerekek nagy része Dickensnél maradt. A legidősebb fiú, Charley költözött vele, a többieket lényegében elveszítette a mindennapi életéből. Ez a mondat önmagában is elég hideg.

Egy nő, aki tizenöt év alatt tíz gyereket szült, a házasság szétesése után a legtöbb gyerekétől távol került.

A családi történet egyik legfájóbb mellékszereplője Georgina Hogarth, Catherine húga. Georgina Dickens háztartásában maradt, és a különválás után is Dickens mellett állt. Ez nem egyszerűen annyit jelent, hogy egy rokon segített a gyerekek körül. Catherine saját húga maradt abban a házban, ahonnan Catherine kiszorult. Ha van viktoriánus családi jelenet, amelyben nem kell külön aláhúzni a kegyetlenséget, ez az.

A történet sötétebb része Catherine megítélésének alakítása. Dickens nemcsak távolodott tőle, hanem olyan képet is épített róla, amelyben Catherine lett a gond. Alkalmatlan, hideg, zavart, nehezen kezelhető nőként jelent meg. Kényelmes szerkezet ez: ha a másik fél „problémás”, akkor a távozás nem elhagyásnak látszik, hanem szükségszerűségnek. A hatalom sokszor nem úgy működik, hogy valaki ordít. Néha elég, ha ő írja a mondatokat, a másik pedig nem jut szóhoz. Innen válik igazán kellemetlenné a történet. Későbbi kutatások szerint

Dickens megpróbálta elérni, hogy Catherine-t elmegyógyintézetbe zárják, de az orvos nem talált erre okot. Ez már nem egyszerű családi hidegség. Ez intézményes erőpróba: a híres, befolyásos férfi megpróbálja eltüntetni azt a nőt, aki útban van.

A saját korában egy ilyen vád egy nő életét teljesen le tudta zárni. Nem kellett hozzá börtön. Elég volt a „nem beszámítható” bélyeg.

Catherine nem csak „Dickens felesége” volt, akit két nagyregény között át lehet lapozni az életrajzban. 1851-ben szakácskönyvet adott ki What Shall We Have for Dinner? címmel, Lady Maria Clutterbuck álnéven. Ez a könyv menüket, recepteket és háztartási tudást rendezett össze. Vagyis miközben Dickens későbbi narratívájában Catherine egyre inkább alkalmatlan feleségként jelent meg, ott áll egy nő, aki konkrétan könyvet írt arról, hogyan kell működtetni egy nagy háztartást. Elég nehéz ennél szebb kis ellentmondást találni.

Az utókor sokáig Dickens felől nézte Catherine-t. Ez nem meglepő.

Akié a toll, azé a magyarázat is.

Dickens a korszak egyik legnagyobb híressége volt, az olvasók rajongtak érte, a lapjai, fellépései, regényei és kapcsolatai óriási kulturális súlyt adtak neki. Catherine ezzel szemben csendesebb szerepbe szorult: anya, feleség, elhagyott nő. Sokáig úgy maradt meg, ahogy Dickens története megengedte neki. Az utóbbi években viszont egyre jobban látszik, hogy ez a kép nagyon is egyoldalú volt. Catherine levelei melegebb, érzékenyebb, a gyerekeihez kötődő anyát mutatnak, nem azt a hideg és távoli nőt, akinek Dickens szerette volna láttatni. Ettől még nem kell Catherine-ből hibátlan mártírt csinálni. Az ugyanolyan lustaság lenne, csak ellenkező előjellel. De végre nem kizárólag Dickens hangján keresztül halljuk a történetet.

A legszomorúbb záradék a levelekhez kapcsolódik. Catherine halála előtt a lányának, Kate-nek adta Dickens régi leveleit, azokat, amelyeket még a szeretet idején írt neki. A kérése egyszerű volt:

hadd tudja meg a világ, hogy Dickens valaha szerette őt.

Ebben nincs nagy bosszú, nincs harsány igazságtétel, nincs színpadias leszámolás. Inkább egy utolsó kísérlet arra, hogy ne csak az maradjon meg róla, amit Dickens később ráírt.

A botrány ereje nem abban van, hogy Dickens magánemberként nem volt olyan jóságos, mint a könyvei. Ezen kár lenne meglepődni: az írók nem a saját erkölcsi bizonyítványukat nyomtatják ki regény formájában. A gond inkább az aránytalanság. Dickens pontosan értette, mit jelent kiszolgáltatottnak lenni. Pontosan értette, hogyan működik a társadalmi ítélet, a szégyen, a nyilvános megbélyegzés. A műveiben sokszor azok mellett állt, akiket a világ könnyen letapos. A saját házasságában viszont nagyon is használta azt az erőt, amely másokat összenyom.

Ezért jó ez a történet a klasszikusok mögötti botrányok közé. Nem azért, mert le kell dönteni Dickenst a polcról. A könyvek maradnak. A karácsonyi ének marad, Copperfield marad, Twist Olivér marad, a viktoriánus London füstje és nyomora is marad. Csak a polc mögött látszik egy másik jelenet is: a férfi, aki országnyi olvasót tanított együttérzésre, közben a saját feleségéről olyan történetet próbált eladni, amely neki volt kényelmes. A zsenialitás nem garancia az emberségre. A jó mondatok nem védik meg azt, akivel az író rosszul bánik. Dickens képes volt karácsonyi melegséget írni egy egész kultúrának. Otthon viszont Catherine Dickens kapta meg azt a hideget, amelyről a nyilvánosság előtt már ő maga döntötte el, hogyan kell mesélni.