Egy szobában ülsz idegenekkel. Kapsz egy papírt: egy vonal, mellette három másik. A feladat olyan egyszerű, hogy sértő. Ránézel, és tudod a választ. Aztán megszólal az első ember, és totál mást mond. A második is. A harmadik is. Mire rád kerül a sor, már nem a vonalakat nézed, hanem magadat: én nézem rosszul?
Itt kezdődik az a jelenség, amit az osztályközösségek és baráti társaságok gyakorlatilag hobbiszinten művelnek:
amikor nem az igazság dönt, hanem az, hogy mennyire bírod ki, hogy egyedül maradsz a véleményeddel.
Mi volt az Asch-kísérlet?
Röviden: egy nagyon egyszerű feladatban mérték, mennyire hajlamos az ember a többséghez igazodni akkor is, ha a többség láthatóan téved. (Asch, 1951)
Solomon Asch látásvizsgálat fedősztorival dolgozott. A résztvevő azt hitte, hogy egy csoportos tesztben van, ahol sorban kell megmondani, melyik vonal ugyanolyan hosszú, mint az alapvonal. Csakhogy a csoport többi tagja beépített ember volt, és néhány kör után elkezdtek előre megbeszélve nyilvánvalóan rossz választ mondani. A résztvevő gyakran a végén jött, tehát addigra már végighallgatta, hogy mindenki ugyanazt a hülyeséget állítja.
Az eredmény klasszikus: a résztvevők nagy része legalább egyszer beállt a sorba (a híres összegzés szerint kb. 75 százalék), és a kritikus körökben átlagosan kb. egyharmadszor a többséghez igazodtak (gyakran ~37 százalékként idézik). (Asch, 1951)
A lényeg nem az, hogy mindenki birka. A lényeg az, hogy az agyadnak van egy beépített kérdése: ha ennyien mondják, lehet, hogy én vagyok a hülye.
Miért mondunk olyat, amit nem hiszünk?
Röviden két okból: mert nem akarunk kilógni, és mert bizonytalanok vagyunk abban, amit látunk.
Az egyik motor a normatív nyomás: a béke ára. Nem azért mondod, mert elhiszed, hanem mert nem akarsz konfliktust, cikizést, beszólást. A másik motor az információs nyomás: ha sokan mondják, te meg egyedül vagy, a fejed automatikusan elkezdi felülvizsgálni a saját érzékelésedet. (Cialdini & Goldstein, 2004)
Az Asch-kísérletben ez azért ijesztő, mert a feladat tényleg egyszerű. Ha itt elbizonytalanodsz, képzeld el, mennyire könnyű elbizonytalanodni akkor, amikor a téma amúgy is képlékeny: ki a menő, ki a ciki, mi számít túlzásnak, mi fér bele poénból, mi számít árulásnak.
Miért erősebb ez a jelenség baráti társaságban és osztályban?
Röviden: mert ott nem egy vonalat kockáztatsz, hanem a helyedet.
_
hirdetés
_
hirdetés
A suliban a véleményed nem elmélet. Státuszjelzés. Ha 14–20 évesen kimondasz valamit a csoport ellenében, az nem csak “más álláspont”, hanem társas üzenet: külön állok. És
a kamaszkor pont az az időszak, amikor a kortársak visszajelzéseinek súlya extrán nagy,
az agy jutalmazó rendszere jobban reagál a társas elfogadásra, a kirekesztés meg tényleg fáj. (Steinberg & Monahan, 2007)
Ezért működik osztályban olyan jól a mindenki ezt csinálja logika: nem kell rá bizonyíték. Elég, hogy közösen mondjuk. És ettől lesznek furcsa tömegjelenetek teljesen hétköznapi dolgokból: röhögés valakin, akit amúgy sajnálsz; beszólás, amit amúgy nem tartasz viccesnek. Lógjunk matekról! Csak egy cigi! Csak egy energiaital! Ne szólj a tanárnak!
Mi az, ami a leggyorsabban megtöri a csoportnyomást?
Röviden: ha már nem egyhangú a többség.
Asch variációiban az volt az egyik legdurvább tanulság, hogy
elég egy ember, aki nem ugyanazt mondja, és a konformitás látványosan csökken.
Nem kell, hogy a „másik” feltétlenül a helyes választ mondja. Elég, hogy megtöri azt az érzést: mindenki ugyanazt gondolja. (Asch, 1951) Ez osztályban azt jelenti: sokszor nem az kell, hogy te legyél a hős, hanem hogy legyen egy társ, aki ugyanazt érzi, csak ő is hallgat. A csoportnyomás egyik kedvenc trükkje a látszat-egyetértés.
Mit kezdj ezzel úgy, hogy ne te legyél az a bizonyos balhés gyerek az osztályban?
Röviden: ne állítást tegyél, hanem kérdést, és keresd a privát szövetségest!
A nyílt konfrontáció sokszor tényleg drága. De van két alacsonyabb zajú módszer. Az egyik a kérdésbe csomagolt valóság: nem azt mondod, hogy hülyeség, hanem azt, hogy biztos? vagy: Várj, ezt jól értjük? Ez nem hősködés, hanem fék.
A másik a privát csatorna: amikor előbb egy emberrel beszélsz külön, és kiderül, hogy nem vagy egyedül, csak eddig mindenki azt hitte, hogy egyedül van. Ezt hívják a szociálpszichológiában pluralisztikus ignoranciának: amikor mindenki mástól fél, miközben mindenki ugyanazt érzi. (Prentice & Miller, 1993)
És van egy harmadik, amit utálunk kimondani, mert túl egyszerű: néha az is elég, ha nem tapsolsz. Nem röhögsz. Nem adsz rá energiát. A csoportnormák nem csak a hangos igenekből épülnek, hanem a csendes asszisztálásból is.
A csoportnyomás nem mindig úgy néz ki, mint egy filmben: Na, akkor ugorj! Sokszor sokkal hétköznapibb: Ugyan, ebben mi van? Ne legyél már ilyen! Mindenki így csinálja. Asch nem azt bizonyította, hogy az ember gyenge. Azt bizonyította, hogy az ember társas lény, és a többség az agyadban gyakran bizonyítéknak érződik, nem zajnak. (Asch, 1951)
A trükk nem az, hogy mindig szembemész. A trükk az, hogy időben észreveszed: most nem a vonalakról döntök, hanem a helyemről a csoportban. És ha ezt egyszer kimondtad magadban, már nem vagy teljesen kiszolgáltatva.
