Vannak viták, amelyek nem azért durvulnak el, mert valaki rosszindulatú. Azért durvulnak el, mert két ember teljesen őszintén két külön történetet hord a fejében ugyanarról a helyzetről. Ugyanaz a mondat. Ugyanaz a gesztus. Ugyanaz a pillanat. A végén mégis az történik, hogy nem a feladatot oldjátok meg, hanem egymás emlékezetét próbáljátok szétverni.

Az ilyen helyzeteket nem lehet „egyszerűen eldönteni” azzal, hogy ki emlékszik jobban. Mert a memória nem videó. Nem hangfelvétel. Nem egy pendrive, amin ott van a valóság, csak le kell játszani.

A memória inkább olyan, mint egy történet, amit minden alkalommal újra elmondasz magadnak – és közben szépen, észrevétlenül szerkeszted.

A rekonstruktív memória a legudvariasabb hazugság

Bartlett már 1932-ben arról írt, hogy az emlékezés inkább képzeleti rekonstrukció, mint pontos visszajátszás: a részletek helyett a jelentést, a vázat, a sémát tartjuk meg, és amikor elő kell hívni, a fejünk “kiegészíti”, amit hiányosnak érez.

Ez nem bug. Ez funkció. Így tudsz gyorsan eligazodni a világban. Csakhogy konfliktusban ez a funkció néha úgy működik, mint egy túl lelkes szerkesztő: kisimítja az ellentmondásokat, kiemeli azt, ami illik a történetbe, és elhagyja azt, ami zavaró. Schacter ezt a memória „bűnei” között is leírja: torzulás, félrehozzárendelés, befolyásolhatóság, elfogultság – nem azért, mert rosszak vagyunk, hanem mert így működik a rendszer.

Miért lesz két őszinte emberből két ellentétes vallomás?

Mert a helyzetet nem ugyanonnan néztétek. Már ott más a sztori, hogy ki mit vett észre: a hangsúlyt, a sorrendet, a szándékot, a hangulatot, a csapat reakcióját. Aztán rájön az, hogy a vita közben a memória érzelmi színezete is erősödik. Amikor megalázottnak érzed magad,

az agy nem csak a tényt tárolja, hanem azt is, hogy milyen volt ott lenni. És ez később visszahat arra, hogy mit „tudsz biztosan”.

A másik csúszda az utólagos információ. Elég, hogy valaki mesél róla. Elég, hogy a csapat megbeszéli. Elég, hogy a tanár összefoglalja. Elég, hogy a haver hozzátesz egy fél mondatot. A klasszikus kutatások a félrevezető információ hatását is megmutatták: utólagos részletek képesek beleszövődni abba, amit saját emlékként élsz meg.

Iskolában ez úgy néz ki, hogy egy fegyelmezés, egy szóváltás, egy félreértett instrukció pár óra alatt közösségi történetté válik. Ki mit hallott. Ki mit mondott. Ki kinek szólt.

A végére már nem is az a kérdés, mi történt, hanem az, kinek a verziója lett a hivatalos.

_

hirdetés

_

hirdetés

Kortársak között a memória státuszt is termel

Egy osztályközösségben vagy egy brigádban a történetek nem csak a múltat mesélik el, hanem a hierarchiát is. Ha valaki „viccesen” fogalmazza újra a jelenetet, és azon nevetnek, akkor az a verzió ragad. Ha valaki megsértődve, ha valaki tekintélyből, akkor az ragad. A memória itt nem magányos dolog, hanem társas: közös megerősítésből lesz bizonyosság.

Ettől áll elő az a fura helyzet, hogy két ember magabiztosan állítja az ellenkezőjét. A magabiztosság ilyenkor sokszor nem pontosság, hanem megerősítés-élmény: hányszor mondtad el, hányszor bólogattak rá, mennyire „áll össze” belül. A tanúkutatásokból ismerjük a jelenséget, hogy a bizonyosság és a pontosság kapcsolata könnyen félrecsúszik, főleg ha közben befolyásolás, visszajelzés, ismételt megbeszélés történik.

A gyakorlaton és munkahelyen a vita gyorsan felelősségvitává alakul

A duális képzésben és az első munkahelyeken ennek van egy különösen kellemetlen változata: amikor a félreértésből felelősségi csúszás lesz. Nem azért, mert bárki csalni akar. Hanem mert mindenki menti, ami menthető: az arcát, az idejét, a helyét a csapatban.

Ilyenkor a memória már nem csak arról szól, mi hangzott el, hanem arról is, ki vállalt mit, ki szólt időben, ki adott át információt, ki értette félre.

A legrosszabb nem az, hogy nincs igazság. A legrosszabb az, hogy ilyenkor az igazság keresése könnyen megeszi a működést. A csapat ott áll a szétszedett feladattal, és közben a múltat pereli.

Mit lehet ezzel kezdeni úgy, hogy ne váljon „ki a hazug” típusú cirkusszá?

Az első lépés az, hogy elfogadod: lehet, hogy tényleg máshogy emlékeztek. Ez nem felmentés. Ez kiindulópont. Onnantól nem az a cél, hogy megnyerd a történetet, hanem az, hogy rögzítsd a következőt.

A második lépés az, hogy a vitákban különválasztod a két szintet: mi volt és mi lesz. A „mi volt” sokszor bizonytalanabb, mint szeretnénk. A „mi lesz” viszont rögzíthető. Ha ezt nem választod szét, minden félreértésből identitásháború lesz.

A harmadik lépés a legpraktikusabb, és ettől felnőtt a dolog: minél több a tét, annál fontosabbak a rögzítési pontok. Nem romantikus. Nem bizalmatlanság. Egyszerűen emberi tényező. Rövid összefoglalók, feladatátadás tiszta állapota, felelősség és határidő láthatóvá tétele. Nem azért, mert mindenki feledékeny, hanem azért, mert mindenki ember.

A cikk végén amúgy mindig ide lyukadok ki: az emlékezeted nem ellenség. A félreértések sem feltétlenül rossz emberekből jönnek. A baj akkor van, amikor a memória lesz a főnök, a működés meg csak statiszta. Ilyenkor nem több bizonygatás kell, hanem jobb rögzítés. Kevesebb legenda. Több közös kapaszkodó.