Nem tudom, ez a cikk el fog-e készülni. Áramszünet van ugyanis a házban. Előre bejelentették, tudtuk, benne van a google naptáramban is, szóval nem ért váratlanul.

Lapton dolgozom, bámulom a kis monitoron villogó apró kurzort. Hiányzik a nagy monitorom. Csak ugye nincs áram. Felújítás van, ami öröm, mert így a ház is többet ér, a házban lévő lakásom is, minden egy kicsit jobb lesz. Szóval cikket írok, amíg tudok. Kicsit világvége hangulat, amolyan önironikus. Végtére is, aki homeoffice-ban dolgozik elektronikai eszközökön, egy online sajtóterméknek, annak az áramszünet a világvége.

Nézem a munkásokat a gangon. Nagyon dolgoznak. Nagy részük azon, hogy mindent megcsináljanak és legyen minél hamarabb újra áram. Kisebb részük azon, hogy elmagyarázza a háborgó lakóknak, hogy nagyon dolgoznak, hogy mindent megcsináljanak és legyen minél hamarabb áram. A korlátnak támaszkodva ráérősen figyelem a sürgés-forgást. Mert ugye nincs áram.

Azon gondolkodom, hogy kéne valami kétkezi szakma, hogy értsek is valamihez, ne „csak” újságíró legyek. Mert akkor most tudnék valami értelmeset csinálni. Mondjuk blankolni a vezetékeket, meg behúzni a kábeleket, vagy legalább összetakarítani az igazi munkások után. Figyelem, ahogy dolgoznak. Sok a fiatal. Talán egy-két éve végezhettek. Vajon olvassák a Verzumot? Rémesem szentimentális tudok lenni időnként. Mondjuk most pont van rá időm, mert – talán említettem már – nincs áram.

Mindig is szerettem a kétkezi szakmákat. Egyfajta romantikával tekintettem rájuk. Akkor is, amikor kisgyerek voltam. Mondjuk az nem mérvadó, mert ugye rengeteg gyerek szeretne kukás lenni, de még ők sem szeretik levinni a szemetet. Diplomaszerzés mellett – néha helyett – dolgoztam kőműves mellett, osztottam szórólapot jelmezben, voltam szervízes síkölcsönzőben. Egyiket sem csinálnám, de mindegyiket szerettem, meg hát kellett is a pénz. Viszont nagyra becsülök mindenkit, aki a két keze munkájából él. Mindig úgy gondoltam, hogy ők igazán értenek valamihez.

Miközben nézem a munkásokat, akik nagy hangon, morogva, de közben jókedvűen végzik a munkájukat, eszembe jut, hogy nekem is van szakmám. Nem az újságírásra gondolok, bár tény, hogy idestova 26 éve van paírom róla, hogy nekem ezt szabad csinálnom. Van „rendes” szakmám is, hiszen három hónapja pék-cukrász vagyok. Tényleg, süthetnék valamit! Belémhasít: csinálok valami tortát a munkásoknak, biztos jól esne neki. Ja! Nincs áram.

19%-on áll a laptopom. Vajon, ha lemerül, és a telefonom is kipurcan, megszűnök én is létezni? Mármint megszűnik a munkavégzésem lehetősége és ezáltal én magam is zárójelbe kerülök? Vajon jobb lenne, ha lenne még divatja a nyomtatott sajtónak és akkor kivághatnám a megjelent cikkeimet és eltehetném, mint régen?

Vajon tudják a srácok az udvaron, hogy mennyire fontos a munka, amit végeznek? Hogy egy kicsit én magam is megszűnök létezni, ha nem végzik jól és gyorsan a munkájukat? Vajon tudják az autószerelők, az asztalosok, a kozmetikusok, a raktárosok, a futárok, a mindenki, hogy a világ tőlük is működik? Hogy milyen nagy szükség van rájuk. Úgy szeretném elmondani a pénztárosnak, a benzinkutasnak, a fodrásznak, az ácsnak, a takarítónak, hogy fontos nekünk. Fontos, hogy jól tanuljanak, hogy jól végezzék a munkájukat, fontos, amit csinálnak és ők maguk is fontosak. Remélem, eljut ez az üzenet mindenkihez, akihez kell. De csak remélem, mert ugye nincs áram.