Mindenki tehetséges valamiben, és sokan szeretnének arra építeni, amiben jók. De mennyire reális „a tehetségre” bízni egy pályát? Erről beszélgettünk Dorogi Petivel, az Intim Torna Illegál frontemberével: tehetségről, kitartásról, kudarcokról, és arról, mi különbözteti meg a hobbiból élő embert a hirtelen felkapott egyslágerestől.

Elég önmagában a tehetség?

Szerintem a tehetség maximum 10 százalék. A matektanárom mondta mindig: a szorgalom fontosabb, és előbb-utóbb le is győzi a tehetséget – csak idő kell hozzá. Az iskola persze más terep: hiába a kerettanterv, a tanárt nem lehet egységesíteni. Akkor működik jól, ha kialakul egy dinamika a tanár és a diák között. Ez nem fekete-fehér. Nekem egyébként a szociális közeg is kulcskérdés:

emberek között kell lenni. Szerintem ez a hosszú élet egyik titka.

Milyen pályát képzeltél el gyerekként?

Futballista akartam lenni. Volt otthon VHS-en egy film Peléről, és nagyjából kilencéves koromig ő akartam lenni. Aztán nálunk a Balaton-parton sokszor volt élőzene, apám is gitározgatott, jöttek fellépni zenészek, dúlt a balatoni romantika. Az a világ, a sztorik, az egész életérzés beépült. Ettől még focista akartam lenni, csak a 90-es években nem láttam benne perspektívát.

Hogyan viszonyultak a szüleid a terveidhez?

Egyiket sem akarták igazán. A focit meg is értem: akkoriban halott ügynek tűnt. Ha ma lennék gyerek, lehet, hogy nem hagynám abba: fociznék, aztán ráérnék zenélni. A zenélésben sem láttak perspektívát, de akkoriban mindenki több lábon akart állni.

Apám állandóan azt mondta, menjek egyetemre, „jó lesz az”.

Mentem is: közgazdász lettem, magyarul és angolul is lediplomáztam. Közben végig zenéltem, és még a főiskola alatt jött a Kistehén Tánczenekar: szóltak, hogy kell gitáros. Onnantól ez már zenei pálya lett. 2005-ben a Szájber gyerek már nagyon ment, csak épp akkor még nem volt menedzserünk, és nem kértünk elég pénzt.

A hobbi és a megélhetés között átmenet van, vagy hirtelen ugrás?

Ember- és igényfüggő. Amikor egy zenekar nagyon meglódul, rengeteg koncert van, és nem is a pénz miatt hagyod ott a civil munkát, hanem mert nincs rá időd. Lehet, hogy az elején még kevesebbet is keresel, de zenélsz. És ez egy más státusz. Ezt nem lehet csak pénzben mérni. Aki szellemi sikerre vágyik, sokszor kevésbé vágyik a pénzre. A tehetség egyébként átok is tud lenni: ha valamiben jó vagy, ott motoszkál benned, hogy „megcsinálhattam volna”. Ha megrekedsz, az felemészt belülről.

Zeneiskola, vagy autodidakta?

Ének-zene tagozatos általánosba jártam, ott jól megtanították a ritmust. Én inkább „fülön át” tanultam, attól függetlenül, hogy kottázni is tudok. A Tátrai Bandból rengeteget merítettem: lejegyeztem a dalaikat, mert meg akartam fejteni, mi történik bennük. Vannak is még ilyen füzeteim elmosódott tintával. Ma már erre sokszor nincs szükség: a technika megkönnyíti.

A közösségi médiában könnyebb befutni, de könnyebb egyslágeressé is válni. Mi a titka annak, hogy valaki fennmaradjon?

Foglalkozni kell vele. Nem néha, hanem folyamatosan. A jelenlét a legfontosabb: alkotni kell, és mutatni belőle. Minél többet csinálja az ember, annál jobb lesz benne. És az is fontos, hogy az emberek érzésekhez kötnek dalokat. Ha egy szám egy élethelyzethez kapcsolódik, akkor az sokáig velük marad. De ehhez

hallania kell valakinek, amit alkottál: fióknak írni a legrosszabb.

Ma két perc alatt kint lehet egy dal minden platformon. Előny, vagy illúzió?

Attól függ, kinek mit jelent a siker. Van, aki befut egy számmal és hátradől. Másnak az a cél, hogy a következő tíz is működjön. Az sokkal nehezebb. Minden dal egy új hegy: felmész, örülsz, aztán már jössz is le. A közönség gyorsan megszokja az újat. Ilyenkor kell csinálni a következőt, ami nem biztos, hogy ugyanolyan jó. Ezt tudni kell kezelni.

Mindenkinek jut hely a zenei pályán, nem lesz telített a piac?

Évről évre egyre több dal születik, egyre többen próbálkoznak dalírással. Ez ma már nem baj, de

a Beatles-korszakban például Mick Jagger teljesen kiborult, hogy a Rolling Stones-on kívül megjelent még egy rock and roll banda, mert ő azt gondolta 1968-ban, hogy két zenekar nem fog elférni Angliában.

Azóta több százezer zenekar lehetett, és mindenki elfért. Ha egy banda önazonos, a jó szövegek és az egyedi hangzás mindig ki fognak tűnni a tömegből. Nem nagyot kell álmodni, hanem meg kell csinálni.

Melyik életpálya kényelmesebb: az alkalmazotti kiszámíthatóság, vagy a zenész lét?

A kényelmet nagy ívben elkerülöm.

Aki kényelmes, abból zenész nem lesz: ledobja a színpad.

Biztos van kivétel, de én nem találkoztam vele. Van, akinek a siker az, hogy nyugodtan él, kevés felelősséggel. Legyen alkalmazott. Van, aki meg mozgásban van, imád dolgozni – én inkább ilyen vagyok. Mindig találok elfoglaltságot, ez az energia bennem folyamatosan működik.

A tehetség szerinted 10 százalék. Mik a buktatók? Ki az, aki tehetséges, mégsem lesz sikeres?

Aki kényelmes, és aki antiszociális.

Gyakorolni csapatban kell: együtt eveztek az ego tengerén, meg kell találni, ki melyik poszton jó.

Kialakul a hierarchia, lesznek súrlódások, ezeket meg kell tanulni kezelni. Fizikailag is bírni kell: utazás, fegyelem, színpad. Tisztelni kell a közönséget, nem lehet akárhogy viselkedni. A színpadra fel lehet kerülni, de ha valaki nem tud megújulni és kompromisszumot kötni, előbb-utóbb ledobja magáról.

Fiatalként hogyan lehet kezelni a bukásokat, hullámvölgyeket?

Kudarcvállalás. Vannak kudarckerülő és sikerkereső emberek. Az utóbbi fejlődik gyorsan: elmegy, kudarcot vall, megy tovább, tanul. Az is rettentően fontos, hogy mindeközben egyensúlyban legyen a lelked, mert mentális egészség nélkül a siker nem felemel, hanem összeroppant. Ezen dolgozni kell.

Aki kerüli a kudarcot, az egy félrement hang után is képes feladni.

Én is így vagyok: ha valami nem megy, meg akarom fejteni. A halászlével is: addig csináltam, amíg jó nem lett. Falat mászni is ezért járok régóta: tériszonyt leküzdeni. Sok kudarc után már lepereg, de közben tanulsz belőle.

Kivitelezhető, hogy a rengeteg gyakorlás ne menjen az iskola rovására?

Itt jön be a time management. Az ember bemegy az iskolába, és amilyen gyorsan csak lehet, megtanul mindent, mert nincs idő órákig „gubbasztani” a könyv fölött.

Én úgy fogtam fel az iskolát, mint kihívást. Ha meg tudok tanulni zenélni, akkor egy másodfokú egyenletet is meg tudok oldani.

És van egy másik dolog: ha valaki napi órákon át magas szinten csinál valamit, az felhúzza a többi területet is. Jobban fog tanulni mást is, mert a tanulás maga is rutin.

Támogatnád a saját gyerekedet ezen az úton?

Igen. Neki könnyebb is lenne: megvan az infrastruktúra, a hangszerek, a stúdió, kapcsolatok, ezt mind megosztanám vele.

Összegezve: mi az az egy gondolat, amit elcsomagolnál egy fiatalnak?

Bármit csinálsz, vállald fel! Vállald a kudarcokat is, tanulj belőlük!

Mindegy, mibe kezdesz: bele kell tenni a munkát. Sok munkát.

És bármi is legyen az, felvisz egy magasabb szintre. Ennyi az egész.