_
hirdetés
_
hirdetés
Igazából mostanság azt a helyzetet éljük, amikor infós végzettséggel jól fizető állást nem nehéz találni. A bérek lényegében hasonló szinten mozognak, az egyéb juttatások is nagyjából ugyanazok.
Viszont akkor mi alapján válasszak melóhelyet?
Annak idején, a vizsgához közeledve, ez a kínzó kérdés egyre jobban feszített engem is. Amikor Pisti haveromat kérdeztem a tervéről, hogy hol fogja nyomogatni a billentyűzetet az elkövetkezőkben, jobbára csak bamba vállvonogatás volt a válasz.
Ilyenkor az ember egyszerre akart mindent, legalábbis én: fontos, hogy fejlődni tudjak, egyéniség lehessek. Nem akarok egy személytelen karámban pusztulni egész nap. A csajom is forszírozta már a gyerek kérdést, ami tulajdonképpen nekem sem volt ellenemre. Ahhoz viszont meg olyan hely kellett, ahol tolerálják, ha családod van.

A Trades csapat
Pisti haverom látott egy videót a neten, amiben egy informatikai cég dolgozói beszéltek a melójukról és invitáltak a csapatba. Tudtam, hogy hallottam már ezt a nevet… aztán beugrott. Annak idején a Sulinet expresszes gépekkel kapcsolatban láttam a nevüket. PC Trade. Azóta pedig nem kis idő telt el szóval, ha ennyi évet túléltek, akkor ezek tudhatnak valamit. Így rábeszéltem Pistit, hogy jelentkezzünk a weboldalukon, gondoltam, megnézzük mi a helyzet. Az interjú napján természetesen a hülyegyerek elaludt, így egyedül mentem a cég szegedi irodájába.
Kedvesek voltak, nem volt feszengés. Az egyik felsővezető volt ott meg a HR-es.
Beszéltek a cégről, meg az épülő új székházról a konditeremmel, a rengeteg céges programról, futásokról, ilyenekről.
Mondjuk nem voltam egy nagy Forrest Gump, de ez a céges futás dolog később nagyon bejött. Az egész interjú inkább egy beszélgetésre hasonlított. A kérdéseikből az azért érződött, hogy
magasan tartják azt a bizonyos szakmai lécet,
_
hirdetés
_
hirdetés
de arra is kíváncsiak voltak, hogy hogyan állok a munkához. Sőt, mintha ez legalább olyan fontos lett volna nekik.
Emlékszem, ahogy az interjú végén kifelé mentem az épületből, átvágva a konyhából kiszálló, friss kávé illatfelhőjén, hallottam, ahogy két lány nevetve sztorizza a hétvégi céges buli eseményeit.
Pár nap múlva pedig emailt kaptam tőlük. Igen, azt az emailt. Felvettek.
Hát nem mondom, hogy nem paráztam, amikor első nap benyitottam az egyébként kellemes hangulatú irodaházba. A csapatban, ahova kerültem, jó fej emberek voltak, és egy közös pizzázásra hívtak délután. Meséltek az éppen folyó projektről, meg hogy milyen feladatok lesznek.
Érdekes volt hallgatni, hogy mennyire különböző egyéniségű emberek mennyire jól tudnak együtt működni. Úgy éreztem, ebben én is részt akarok venni.
Miközben pedig egy jóféle sajt-sonkást illesztettem az arcomba, egyszer csak olyan érzés volt, mintha nagyon régóta együtt dolgoznánk. Az nagyon tetszett, hogy nem akartak uniformizálni, úgy tűnt, tényleg rám van szükségük. Az sem volt hátrány, hogy az első naptól kezdve pontosan tudtam a feladatom, tudtam, hogy kitől kérdezhetek, szóval abszolút nem éreztem elveszettnek magam.
Most pedig, ahogy itt állok annak a bizonyos irodaháznak az ajtajában és figyelem az új kollégát, aki mint egykor én, parázva közeledik az első munkanapja felé, büszkeséget érzek. Büszkeséget, hogy én lehetek az, aki elsőként fogadja a cégnél, aki azért felelős, hogy simán beilleszkedve minél hamarabb a csapatunk értékes tagja legyen.
Miközben bemutatkozva irodáról irodára haladunk, a folyosókon elsuhanó kollégák bátorító mosolya között, remélem, hogy új munkatársunk is úgy fogja érezni, mint én: jó, hogy PC Trades lettem.
[embedyt] https://www.youtube.com/watch?v=3MPSbVnc7YE[/embedyt]