1956. október 23-a keddre esett. Reggel kinyitottak az iskolák, megkezdődött a műszak a gyárakban, benépesültek a tanműhelyek. Fiatalok vették fel a munkaruhát, álltak az esztergapadhoz, fogtak reszelőt, kalapácsot vagy hegesztőpisztolyt. Voltak, akik még csak tanulták a szakmát. Mások már dolgoztak, keresetükből otthon is segítettek.

 

A nap elején egyikük sem tudhatta, hogy estére egészen más Magyarországon találja magát.

 

A forradalom történetét rendszerint az egyetemeken kezdjük. Felidézzük a műegyetemisták követeléseit, a Bem térre induló menetet, a lyukas zászlót, a ledöntött Sztálin-szobrot és a Magyar Rádió épületénél eldördülő lövéseket. Mindez hozzátartozik október 23-hoz.

 

Azt azonban ritkábban mondjuk el, hogy az egyetemisták mellé hamarosan odaálltak a gyárakból érkező munkások, a szakmunkások és az ipari tanulók is. Sokuknak még érettségije sem volt. A kezükön ott maradhatott az aznapi munka nyoma, amikor már a város utcáin meneteltek.

 

Az 1956-os szabadságot nemcsak az előadótermekben követelték. A műhelyekben is régóta vártak rá.

 

A pesti srácok munkaruhája

 

A „pesti srácokról” őrzött képeken fiatal arcokat látunk. Némelyikükön túl nagy kabát lóg, mások sapkát viselnek, kezükben fegyver van. A fekete-fehér felvételeken nem mindig látszik, honnan érkeztek, milyen iskolába jártak, mit csináltak néhány nappal korábban.

 

Pedig sokan közülük munkásfiatalok és ipari tanulók voltak.

 

 

A Nemzeti Emlékezet Bizottságának összefoglalója szerint

 

a felkelők jelentős része a 16–25 éves korosztályból került ki. Gimnazisták, egyetemisták és ipari tanulók harcoltak a szovjet katonák és az államvédelmi erők ellen.

 

Az 1956-os budapesti harcok közel kétezer halálos áldozatának fele még nem töltötte be a harmincadik életévét, mintegy 340-en pedig húszévesnél is fiatalabbak voltak.

 

Ezek mögött a számok mögött félbehagyott életek vannak.

 

Valaki talán néhány hónap múlva kapta volna meg a szakmunkás-bizonyítványát. Valaki az első fizetésére gyűjtött. Motorra vágyott, udvarolni szeretett volna, vagy csak arra, hogy egyszer saját lakása és családja legyen. Nem történelmi szerepre készültek. Esztergályosnak, lakatosnak, gépszerelőnek, sofőrnek tanultak.

 

 

Aztán eljött egy októberi nap, amikor úgy érezték, az életük csak akkor lehet valóban a sajátjuk, ha az országuk sorsáról is szabadon dönthetnek.

 

A tizenöt éves vasesztergályos-tanuló

 

Mansfeld Péter 1941-ben született. Az általános iskola után vasesztergályosnak kezdett tanulni a mai Weiss Manfréd Technikum egyik elődintézményében. Jó eredményű szakmunkástanuló volt, 1956-ban pedig a MÁVAG-hoz került gyakorlatra.

 

Tizenöt éves volt, amikor kitört a forradalom.

 

Ma egy hasonló korú fiú reggel iskolába indul. Talán bosszankodik a korai kelés miatt, elkésik az első óráról, a szünetben a telefonját nézi. Még keresi a helyét, váltogatja az elképzeléseit arról, mi szeretne lenni. Felnőttnek érzi magát, miközben a felnőttek még gyereknek látják.

 

Mansfeld Péternek is ilyennek kellett volna lennie.

 

Októberben azonban csatlakozott a Széna téri felkelőkhöz. Gépkocsival élelmiszert és fegyvereket szállított, összekötő feladatokat végzett. Fiatal volt, gyorsan mozgott, ismerte a környéket. A szabadságharc néhány napja alatt olyan felelősséget vett magára, amelyet békeidőben senki nem bízna egy tizenöt évesre. A története nem ért véget november 4-én. A forradalom leverése után is folytatta az ellenállást. Letartóztatták, majd egy koncepciós eljárás végén halálra ítélték. 1959. március 21-én kivégezték.

 

 

Tizennyolc évet élt.

 

A Nemzeti Örökség Intézete úgy tartja számon, mint a megtorlás legfiatalabb, bírósági ítélet alapján kivégzett áldozatát. Az ítéletet 1990-ben semmissé nyilvánították.

 

Mansfeld Péterből nem lett vasesztergályos. Nem tudjuk, milyen szakemberré vált volna, meddig jutott volna a pályáján, lett volna-e saját műhelye. Nem tudjuk, hány gyereke és unokája emlékezne ma rá.

 

Csak azt tudjuk, hogy volt egy tizenöt éves fiú, aki még szakmát tanult, amikor a történelem egyszer csak felnőtt döntést követelt tőle.

 

A gyárak népe nem maradt néző

 

A munkások részvétele nem ért véget az utcai harcokkal. A gyárakban sorra alakultak a munkástanácsok, amelyek saját kezükbe vették az üzemek irányítását, követeléseket fogalmaztak meg, és a szovjet beavatkozás után is az ellenállás fontos központjai maradtak.

 

A munkások nem azért csatlakoztak a forradalomhoz, mert ne értették volna a rendszer jelszavait. Éppen ellenkezőleg: nap mint nap megtapasztalták a különbséget a munkásokról beszélő propaganda és a munkások valóságos élete között. Tudták, milyen az, amikor a tervszám fontosabb az embernél, a teljesítésről szóló jelentés pedig szebb, mint a valóság.

 

Saját gyáraikban akartak beleszólni a döntésekbe. Tisztességes munkát, emberhez méltó életet és szabad országot követeltek.

 

Az ipari tanulók egy része ugyanazokba a műhelyekbe járt gyakorlatra, ahol a felnőttek dolgoztak. Hallották a beszélgetéseiket, látták a feszültséget, ismerték a hiányt és a kiszolgáltatottságot. Még nem volt mögöttük hosszú munkásélet, de pontosan értették, milyen jövő vár rájuk, ha semmi sem változik.

 

Amikor elindultak az utcára, a saját életükért is mentek.

 

Fiúk és lányok, akiknek nem jutott idő

 

A „pesti srácok” elnevezés mára jelkép lett, de a forradalomban fiúk és lányok egyaránt részt vettek. Üzeneteket vittek, sebesülteket ápoltak, élelmet szereztek, röplapot terjesztettek, fegyvert fogtak. Gyakran azért tudtak átjutni egy ellenőrzési ponton vagy észrevétlenül közlekedni, mert túlságosan fiatalnak látszottak ahhoz, hogy veszélyesnek tartsák őket.

 

Pedig egy diktatúra számára talán éppen ők jelentették a legnagyobb veszélyt.

 

 

Még előttük állt az élet. Nem szoktak hozzá annyira a félelemhez, hogy természetesnek tekintsék. Nem tanulták meg, hogy bizonyos dolgokról jobb hallgatni, bizonyos kérdéseket nem szabad feltenni, és bizonyos igazságtalanságokat egyszerűbb elviselni.

 

Október végén néhány napra elhihették, hogy másként is lehet. A falakról lekerültek a gyűlölt jelképek, az emberek nyíltan beszéltek egymással, újságok jelentek meg, közösségek szerveződtek, és egy egész ország kezdte visszavenni a saját hangját.

 

Aztán november 4-én hajnalban megérkeztek a szovjet harckocsik.

 

A túlerő eldöntötte a harcot. Az emléket azonban nem tudta eltüntetni.

 

Hetven évvel később

 

Ma ismét fiatalok állnak esztergapadok mellett. Gépeket szerelnek, falat építenek, járművet javítanak, villamos hálózatot kötnek be, szoftvert írnak. Tanulják a szakmát, időnként hibáznak, vizsgára készülnek, és próbálják elképzelni, milyen lesz a saját felnőtt életük.

 

Szabadon mondhatják el, mit gondolnak. Elutazhatnak, hazatérhetnek, munkahelyet válthatnak, vállalkozást indíthatnak. Lehetnek elégedetlenek, vitatkozhatnak a tanáraikkal, a főnökükkel vagy akár az ország vezetőivel. Sokszor észre sem vesszük, milyen nagy dolgok ezek, mert szerencsés esetben a szabadság hétköznapinak látszik.

 

Talán éppen ez volna a szabadság legszebb állapota: amikor egy tizenöt évesnek nem kell hősnek lennie.

 

Amikor befejezheti a szakmáját. Amikor a kezében nem fegyver, hanem szerszám van. Amikor a jövőjét nem egy népbíróság, hanem a saját tehetsége, szorgalma és döntései alakítják.

 

Október 23-án azokra az egyetemistákra emlékezünk, akik elindították a forradalmat. Azokra a felnőttekre, akik melléjük álltak. A harcosokra, a sebesülteket ápolókra, a munkástanácsok tagjaira, a kivégzettekre és azokra, akik évtizedeken át magukban őrizték az emlékeiket.

 

És emlékezzünk az ipari tanulókra is.

 

Azokra, akik reggel még a műhelybe indultak, délután pedig már egy szabad Magyarország reményében mentek az utcára. Akiknek olajos lehetett a kezük, amikor először fogták meg a lyukas zászlót. Akik élni, dolgozni, szeretni és családot alapítani akartak.

 

Nem azért lettek hősök, mert nem féltek.

 

Azért, mert volt valami, amit a félelmüknél is fontosabbnak tartottak.