Egy mai építkezésen már egészen más technológiák dolgoznak, mint amelyekkel sokan még mindig az építőipart azonosítják. Gépesített vakolás, szárazépítési rendszerek, előre gyártott szerkezetek, digitális tervezés. A változás gyors. Az iskola valamivel lassabb.

Ezt a távolságot szeretné csökkenteni Fábián Zoltán okleveles építőmérnök, akit az építőipari Ágazati Készségtanács (ÁKT) új elnökévé választottak. Az ÁKT feladata leegyszerűsítve az, hogy a gazdaság tapasztalatait és munkaerőigényeit közvetítse a szakképzés és a döntéshozók felé. Vagyis jelezze, ha a tanműhelyben már mást kellene tanítani, mint amit tíz éve még korszerűnek gondoltunk.

Erre az építőiparban különösen nagy szükség van. A szektor ugyanis nem néhány nagyvállalat köré szerveződik, mint például az autógyártás.

Sok tízezer mikro- és kisvállalkozás, alvállalkozó, gyártó, kivitelező és oktatási szereplő próbál egyszerre haladni, gyakran egészen eltérő érdekekkel.

A stabil középvállalati réteg vékony, a szereplők közötti párbeszéd pedig hagyományosan gyenge. Ebben a közegben már az is teljesítmény, ha mindenki ugyanarról beszél, amikor azt mondja: korszerű szakember.

Fábián Zoltán szerint az ÁKT egyik legfontosabb feladata ezért a közvetítés lesz. Közelebb kell vinni egymáshoz az iskolákat, a kivitelezőket, a gyártókat és azokat a vállalkozásokat, amelyek néhány év múlva alkalmaznák a most tanuló fiatalokat. A cél nem az, hogy az oktatás minden piaci rezdülés után azonnal új tantervet írjon. Az viszont nehezen védhető, ha a diák olyan technológiával először a munkahelyén találkozik, amely az ágazatban már régóta mindennapos.

Van egy másik törésvonal is.

A jó gyakorlati érzékű szakképzősök közül kevesen jutnak el a mérnökképzésig, miközben az egyetemről kilépő mérnökök egy része alig találkozik valódi kivitelezési alapokkal.

Az egyik oldalon ott a kézügyesség és a szakmai rutin, de nehezebb a továbbhaladás. A másikon megvan az elmélet és a diploma, csak néha hiányzik mögüle az anyaggal, szerszámmal, építési helyzettel szerzett tapasztalat. Pedig az építőiparnak éppen olyan emberekre lenne szüksége, akik a kettőt össze tudják kötni.

Közben szakemberből sincs elég. A hiányt sok vállalkozás külföldi munkavállalókkal enyhíti, akik olykor más technológiákhoz és építési kultúrához szoktak. Az utánpótlást az sem könnyíti meg, hogy egy-egy szakma csak távolabbi városban tanulható, a szülők pedig érthetően nem mindig engedik szívesen kollégiumba a tizennégy éves gyereküket. A gazdaság igénye tehát önmagában még nem szervez iskolabuszt, nem nyit új osztályt, és nem győzi meg a családot.

A szakmák megítélésével is akad munka. Az építőipar sok családban még mindig afféle „jó lesz az is” lehetőségként jelenik meg, miközben a modern kivitelezés technológiai és digitális tartalmából kívülről kevés látszik. Egy kész falon nem villog, milyen anyagtudás, gép, szoftver és precizitás kellett hozzá. Így aztán a képzésbe egyszerre érkeznek elhivatott fiatalok és olyanok, akik jobb ötlet híján kötöttek ki ott. Nem ugyanonnan indulnak. Nem is lehet ugyanúgy tanítani őket.

És persze kellene, aki tanítja őket.

Kézenfekvő megoldásnak tűnne, hogy az aktív kivitelezésben elfáradt, de több évtizedes tapasztalattal rendelkező mesterek nagyobb számban menjenek át az iskolákba.

Csakhogy a szakmai tudás nem teleportálódik magától a tanműhelybe. Az oktatói bérek, a pedagógiai felkészítés és az intézményi feltételek egyaránt meghatározzák, hány tapasztalt szakember vállalja ezt az új szerepet. A duális képzés valamennyit áthidal a távolságból, de nem tud mindent egyedül megoldani.

Fábián Zoltán elnökségének valódi mércéje ezért nem az lesz, hány egyeztetés történik, hanem hogy azok után változik-e valami. Gyorsabban jutnak-e be az új technológiák a képzésbe? Lesz-e több kapcsolat az oktatók és a cégek között? Találnak-e utat a jó szakmunkások a továbblépéshez, és a mérnökjelöltek a gyakorlathoz? Mert a piac és az oktatás közötti szakadékot mindenki szeretné csökkenteni. A nehezebb rész ott kezdődik, amikor hidat is kell építeni fölé.