Az „Übermensch” szóról sokaknak az jut eszébe, hogy „valaki mindenkinél különb”. Valaki, aki fölötte áll a többieknek, és ezt nem is rejti véka alá. Ez a kép érthető, mert az „über” szó is rásegít, meg a popkultúra is, de eléggé félrevisz. Nietzsche nem egy új rangsort akart kitalálni, hanem egy új kérdést: mi jön azután, hogy az ember már nem tud ugyanúgy hinni a régi szabályokban, mint korábban?

Az Übermensch nem „osztályelső”, és nem „csúcsragadozó”. Inkább egy irány: az a gondolat, hogy

az ember képes lehet önmagát újraalkotni, nem közönségnek, nem dicséretért, és nem azért, hogy másokat lenyomjon, hanem mert a régi önmaga már kevés.

Honnan jön ez az egész?

Nietzsche egyik nagy témája az értékek válsága. A modern világban (az ő korában már nagyon) megmozdult valami: a régi, biztosnak hitt tekintélyek, vallási és erkölcsi alapok meginogtak. Ezt foglalja össze provokatívan abban a mondatban, hogy „Isten halott” – amit sokan szó szerint értenek, pedig inkább kulturális diagnózis: a régi értékrend magától értetődése véget ér. Ha ez megtörténik, akkor két út marad.

Az egyik, hogy pótolod a régi hitet valami gyors pótlékkal: ideológiával, csoporttal, trenddel, rángatott identitással, bármivel, ami megmondja, ki vagy és mit kell gondolnod. A másik, hogy vállalod, hogy a régi biztos talaj nincs, és akkor neked kell dolgozni azon, hogy milyen ember leszel, milyen elvekkel, milyen felelősséggel. Az Übermensch ennek a második útnak a figurája. Nem kész ember, nem „tökéletes típus”, hanem annak a gondolatnak a jelképe, hogy lehet az emberben valami több, mint sodródás és belenyugvás.

Mit jelent az, hogy „emberfölötti”?

Itt érdemes tisztázni a félreértést: az „emberfölötti” Nietzsche-nél nem azt jelenti, hogy más emberek fölött állsz. Nem azt jelenti, hogy „nekem több jár”, vagy hogy „én külön kaszt vagyok”. Sokkal inkább azt jelenti, hogy túllépsz azon az emberen, aki eddig voltál. Te fölötted. Nem a többiek fölött. Ez az egyik legfontosabb különbség: a rangsor mindig kifelé néz. Az Übermensch inkább befelé néz. A rangsor közönséget kér. Az Übermensch nem kér közönséget, mert nem státuszt épít, hanem életet. Ezért is kapcsolódik hozzá Nietzsche-nél az „önteremtés” gondolata: nem készen kapott erkölcsök, hanem saját értékek. Nem előírt szerepek, hanem vállalt irány. Nem a csorda tapsa, hanem a saját fegyelem.

És mi köze ennek a „csordához”?

Nietzsche elég kegyetlen tud lenni a „csorda” fogalmával. Nála a csorda nem csak „sok ember”, hanem egy pszichológiai állapot: amikor az ember a biztonságért cserébe lemond arról, hogy tényleg gondolkodjon, döntést hozzon, felelősséget vállaljon. A csorda szereti, ha valaki megmondja, mi a jó, mi a rossz, kit kell utálni, kit kell tisztelni, és mit jelent „rendesen élni”.

Az Übermensch ezzel szemben nem azért létezik, hogy lenézze a többieket, hanem hogy legyen egy ellenkép: a nem-sodródó ember képe.

Csakhogy van itt egy csavar, ami miatt ez a téma veszélyes is tud lenni: a csorda logikája nagyon könnyen beöltözik „különlegességnek”. Vagyis simán lehet úgy csordáskodni, hogy közben azt hiszed, te vagy az, aki kilóg.

Jöhet a sulis párhuzam, de csak óvatosan

Az iskolában az „én mindenkinél különb vagyok” típus gyakran nem Übermensch, hanem valami teljesen hétköznapi. Státuszjáték. Védőpáncél. Kompenzáció. A különbség egyszerű: aki tényleg önmagán dolgozik, annak nem a többiek fölé kell állnia, hogy létezzen. Aki meg rangsort épít, annak kell a nézőtér. Kell az összehasonlítás. Kell a fölény bizonyítása.

A nagyképűség általában nem filozófia. Inkább idegrendszeri önvédelem:

ha elhitetem magammal, hogy én vagyok a legjobb, akkor nem kell szembenéznem azzal, hogy félek, hogy nem vagyok elég.

Ez nem felmentés, csak magyarázat. Ettől még a környezetnek pont ugyanúgy kellemetlen, és ugyanúgy rombolja a közösséget.

Jöjjön egy finom, de fontos különbség: Nietzsche „túllépés”-gondolata nem közösségromboló. A csordát kritizálja, de nem azt mondja, hogy taposs el másokat. Azt mondja, hogy ne a többiekhez igazítsd a saját belső mércédet, mert akkor mindig valaki más fogja megírni, ki vagy.

Mi marad meg ebből, ha nem akarsz Nietzschét olvasni három hónapig?

Egy kérdés marad meg, ami meglepően praktikus: a következő döntésem most rangsort épít, vagy irányt?

 Rangsor: másokhoz mérem magam, és abból csinálok identitást.

 Irány: magamhoz mérem magam, és abból csinálok munkát.

Az Übermensch nem címke, amit felteszel, hanem egy kellemetlen tükör: mennyire vagy a saját életed szerzője, és mennyire vagy csak egy szerep, amit mások írnak neked.