Reggel szól az ébresztő. Nyúlsz érte. Nyomsz még öt percet. Aztán még ötöt. Aztán hirtelen már nem filozófia, hanem logisztika: késés, kapkodás, lekésett busz, ideges arc a tükörben. Délután meg jön a mondat, amit szeretünk úgy ejteni, mintha ítélet lenne: én ilyen vagyok.

A „szabad akarat” kérdése valahol itt kezdődik, a hétköznapi döntésekben, nem a könyvtárszagú elméletekben. Mert a vita nem arról szól, hogy van-e benned egy kis varázsló, aki gombnyomásra irányít mindent. Inkább arról, hogy mennyire te vagy a cselekvéseid szerzője, és mennyit írsz utólag rájuk magyarázatként, hogy rendben legyen a történet. A filozófia ebben nem kedves, de hasznos. Nem azt kérdezi, hogyan éreznél jobban, hanem azt, hogy mit állítasz, amikor azt mondod: én döntöttem.

Három külön kérdés összecsúszva egy mondatba

A „van-e szabad akarat?” valójában három kérdés, csak mi szeretjük egyben lenyelni, aztán csodálkozunk, hogy megakad.

1. Metafizika: a világ eseményei előre rögzítettek-e okok láncában, vagy van valódi nyitottság?
2. Pszichológia: miért érzed úgy, hogy te irányítasz, és miért tűnik néha úgy, hogy csak követed magad?
3. Morál: mikor tartható valaki felelősnek, és mihez kell ehhez „szabadság”?

A filozófusok ezért nem csak veszekednek, hanem kategorizálnak is.

A három klasszikus álláspont, emberi nyelven

Kemény determinizmus: ha minden ok-okozati láncban történik, akkor a szabad akarat illúzió, legfeljebb jó sztori magunkról. Innen nézve a felelősség is átíródik: nem ítélet, hanem kezelés, megelőzés, társadalmi szabályozás.

Libertariánus szabad akarat: ha tényleg szabad vagy, akkor nem lehet minden előre rögzített; kell valami valódi „választhatóság”. Ez romantikusabban hangzik, csak cserébe nehéz megmondani, pontosan hol és hogyan lép be ez a fajta szabadság a természet rendjébe.

Kompatibilizmus: a szabad akarat nem attól szabad, hogy „ok nélkül” történik, hanem attól, hogy nem kényszerből, nem külső erőszakból, nem manipulációból, hanem a saját indokaiddal összhangban cselekszel. Vagyis a szabadság itt nem kozmikus lyuk a fizika szövetén, hanem egy nagyon földi dolog: tudsz-e mérlegelni, tanulni, visszafogni magad, és reagálsz-e az érvekre.

Ez az utóbbi azért népszerű, mert nem akarja elvenni a felelősséget, de nem is ragaszkodik egy misztikus belső szikrához. Cserébe bosszantó: azt mondja,

a szabadság nem abszolút, hanem feltételekhez kötött, és a feltételek gyakran elég prózaiak.

Mi van, ha a döntésed egy része utólagos magyarázat?

Itt jön a szabad akarat kérdésének mai, idegesítő része. Nem filozófiai, hanem idegrendszeri. Benjamin Libet híres kísérleteiben (1983) azt vizsgálta, hogy egy egyszerű, önkéntes mozdulat (például csuklómozdítás) előtt mikor jelenik meg az agyi felkészülési aktivitás (readiness potential), és mikor jelzi az ember, hogy „most döntöttem el”. Az eredmény röviden az volt, hogy az agyi előkészítő aktivitás a tudatos szándék jelzése előtt indul el több száz milliszekundummal.

Ebből sokan azt hallották ki, hogy „na tessék, nincs szabad akarat, az agy már eldöntötte”. Csakhogy Libet maga óvatosabb volt, és felvetette a „vétó” (stop) lehetőségét: lehet olyan pont, ahol a tudatos kontroll még közbe tud szólni. Azóta pedig rengeteg vita van arról, mit is bizonyít pontosan ez az egész, és mennyire szabad az eredményeket nagy életdöntésekre ráhúzni.

A másik nagy név Daniel Wegner, aki sok példán és kísérleti jelenségen keresztül érvelt amellett, hogy a „tudatos akarat” élménye sokszor inkább önértelmezés: az elméd utólag összerak egy történetet arról, hogy te okoztad a cselekvést, mert ez a történet teszi élhetővé a saját működésedet. Ő ezt „a tudatos akarat illúziójának” nevezi. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy „akkor semmi sem rajtad múlik”. Inkább úgy, hogy az agyad nem mindig abban a sorrendben dolgozik, ahogy te szereted magadnak elmesélni. Néha előbb történik a mozdulat-szintű elindulás, és csak utána érkezik meg a sztori, ami összerendezi: én akartam.

A pszichológia ezt a jelenséget máshol is jól ismeri. Jonathan Haidt például morális ítéleteknél írja le azt a mintázatot, hogy sok döntés és értékítélet gyors intuícióból jön, a tudatos érvelés pedig gyakran inkább utólagos igazolás. Nem azért, mert az ember hazudik. Azért, mert az ember szeret koherensnek tűnni saját maga előtt.

Akkor most mi marad a szabad akaratból?

Ha valaki itt rögtön temetni kezdi a felelősséget, az általában túl gyorsan reagál. A Libet-típusú eredmények jellemzően apró, önkényes mozdulatok körül forognak, nem azon, hogy bemész-e holnap a vizsgára, felhívod-e az ügyfelet, vagy vállalod-e a hibát. A Wegner-féle önértelmezés pedig nem azt jelenti, hogy nincs oksági szereped, hanem azt, hogy a tudatos élményed nem mindig tiszta ablak a teljes belső folyamatra.

A kérdés inkább így néz ki a mindennapokban:

• Van-e benned elég tér, hogy ne az első impulzus legyen a döntés?
• Tudsz-e késleltetni, újrakeretezni, korrigálni?
• Képes vagy-e tanulni a következményekből, és legközelebb másképp cselekedni?

A kompatibilista olvasat pont itt nyer értelmet: a szabadság nem „ok nélküli varázslat”, hanem egy működő képességcsomag. És ez a csomag lehet gyenge, lehet erős, lehet fáradt, lehet fejleszthető.

A döntésélmény és a kifogás: ugyanaz a gép gyártja

A legérdekesebb, amikor nem a nagy elméletek szintjén találkozol ezzel, hanem a saját mondataidban. Amikor valaki azt mondja, hogy nem volt választása, sokszor két dolog történik egyszerre. Egyrészt tényleg lehetett szűk a mozgástér. Másrészt az agy kifejezetten szereti azt a verziót, ahol ő nem hibás, csak áldozat a körülmények között. Ez egy nagyon emberi önvédelem, csak közben észrevétlenül lesz belőle életmód:

ha mindent külső okra fogsz, akkor a felelősség sosem érkezik meg, legfeljebb a sértettség.

A „döntöttem” és a „nem tehettem mást” néha ugyanannak a belső narrátornak a termékei. Az a kérdés, hogy amikor kimondod, hogy „én”, akkor tényleg ott van-e mögötte a képesség, vagy csak a magyarázat.

Szóval van szabad akarat?

Ha azt várod, hogy itt most egy pecsétet üssünk az elméletre, hogy van vagy nincs, akkor csalódni fogsz. A tisztességes válasz inkább az, hogy a szabad akarat nem egy kapcsoló, amit fel- vagy lecsapsz, hanem egy csomó feltétel együttállása.

Van, amikor a döntéseid nagy része rutin és reflex, és utólag értelmezed. Van, amikor kényszer alatt vagy, és tényleg szűk a pálya. És van, amikor ott van az a néhány másodperc, amitől embernek érzed magad: amikor látod, hogy mi jönne automatikusan, és mégis képes vagy nem azt csinálni.

A legnagyobb kérdés nem az, hogy „szabad vagyok-e”, hanem az, hogy mennyire vagyok tanulóképes a saját döntéseimben. Mert ha a döntésélmény néha utólagos magyarázat is, a következmények akkor is valósak, és a következő napod gyakran azon múlik, hogy mit kezdesz velük.