Van egy hely Angliában, ahol az iskolai élet nem a tanárok határozott tekintetével kezdődik, hanem a gyerekek döntésével. Ahol nincs csengetés, nincs kötelező óra, nincs tantárgyközi szorongás – van viszont szabadság, bizalom, és egy hetente összeülő iskolagyűlés, ahol egy hatéves gyerek szavazata pont annyit ér, mint a matektanáré. A neve Summerhill.

Egy iskola, amit a diákok működtetnek. Szó szerint.

A summerhilli iskola egy magániskola Angliában, Suffolk megye Leiston nevű városában, nagyjából 160 kilométerre Londontól. Az iskola 1921-ben alakult, alapítója Alexander Sutherland Neill, skót pedagógus és radikális szabadságpárti gondolkodó. Az épület, amelyben az iskola működik, a Neill család tulajdonában van, nagy telekkel és melléképületekkel. Neill halála után második felesége, Ena Neill vette át a vezetést, majd 1985 óta közös gyermekük, Zoë Readhead az igazgató.

A. S. Neill nem hitt abban, hogy a gyerekeket formálni kell. Ő inkább hagyta, hogy kibomoljanak – mint egy virág, amit nem rángatni, csak öntözni szabad. Azóta is ez történik: a gyerekek döntenek. Mindenben. Például abban is, hogy ki legyen a tanáruk. Ha egy jelentkező nem szimpatikus, nem veszik fel. Ha egy tanár nem válik be, elbocsátják. Nincs igazgatói titkos fiók, nincs központi utasítás – csak egy heti gyűlés, ahol közösen, nyíltan, egyenlő szavazattal születnek a döntések.

A szombat esti gyűlés a szívverése az iskolának. Itt a gyerekek és a felnőttek együtt hozzák a szabályokat, döntenek büntetésekről, konfliktusokat oldanak meg. Mindenkinek egyenlő szava van – a hatéves kisdiáknak ugyanúgy, mint az igazgatónak. Ez nem játék, hanem működő demokrácia, amelynek szabályait a közösség írja.

Neill szerint a szabadság nem lehet részleges. A szabadság elvétele – még ha burkoltan is történik – a gyerek fejlődésének és egészségének rovására megy. Ezért a Summerhillben nincs kényszer, nincs kötelező tanóra. A tanulás teljesen önkéntes. De valahogy mégis működik. Mert

amikor egy tizenhárom éves kamasz magától ül be fizikára, az más, mint amikor muszájból.

És amikor egy kisgyerek fél év után hirtelen elkezd olvasni tanulni, csak mert már elég kíváncsi lett, akkor ott valami igazán fontos történik.

Homer Lane – Neill barátja és szellemi elődje – volt az, aki először hozott létre gyerekköztársaságokat fiatalkorú bűnözők számára, és Neill innen merítette azt az alapelvet, hogy a gyerekek saját közösségükön keresztül is képesek szabályokat alkotni és betartani. Az iskola ennek a pszichoanalitikus alapú szabadelvű pedagógiának a gyakorlati megtestesítője lett. Neill nem egy iskolarendszert akart javítani – ő az iskolarendszert magát akarta újragondolni, teljes egészében.

A brit kormány ötévente megjelenik, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, teljesülnek-e a tananyag-elvárások, közegészségügyi szabályozások. És eddig mindig azt mondta: rendben van. Mert a gyerekek jól vannak. Egészségesek, gondolkodnak, fejlődnek. És ez elég. Másba nem szólnak bele.

Summerhill egy különös tükör, amit idehaza is érdemes lenne nézegetni. Nem azért, mert minden elemét át kéne venni – hanem mert emlékeztet valamire, amit sokszor elfelejtünk: hogy a gyerekek nem passzív edények, amelyeket csak meg kell tölteni. Gondolkodó, érző, döntésképes emberek – akikre, ha bíznak bennük, rá lehet bízni egy iskolát. Akár az egészet.

És hogy mi köze ennek a szakképzéshez? Talán annyi, hogy itt lenne az ideje megkérdezni a diákokat. Hogy szerintük mire lenne szükség. Milyen oktatóra, milyen műhelyre, milyen tanulási tempóra. Mert lehet, hogy a válaszaik meglepőek lennének. De lehet, hogy egyszerűen csak emberibbek. És ez talán elég lenne a változáshoz.