A technológiában, a társadalomban és a gazdaságban végbement változások miatt nem minden maradt úgy, mint régen volt. Sok szakma megváltozott, sokan közülük eltűnőben vannak, és vannak olyanok is, melyek már szinte el is tűntek. Szombathy Gábor kovácsművésszel beszélgettünk arról, szakmája melyik kategóriába tartozik.

Mi a különbség a kovács szakma és a kovácsművészet közt?

A különbséget az ember szándéka határozza meg. A vas megmunkálása ugyanúgy lehet iparművészet, és valójában bármelyik anyagot meg lehet művészien is munkálni. Ahhoz, hogy a kettő közötti különbséget megértsük, szükséges egy kis történelmi kitekintés: már a 15. században létesítettek manufaktúrákat, ahol az elvégzendő munkát részfeladatokra bontották, a lényeg pedig a minél hatékonyabb és olcsóbb termelés volt. Ezzel szemben álltak a céhek, melyek tagjai éveken át tanulták ki saját mesterségük minden csínját-bínját, egyedül is el tudtak készíteni bármilyen tárgyat és az egyedi készítésre fókuszáltak. A helyzet az, hogy mára már az az ipari funkció, amit a kovácsok hagyományosan betöltöttek, a gépi munka, a tömegtermelés és a digitalizáció miatt szinte megszűnt, a kovácsok pedig egyre inkább a képzőművészet irányába tolódtak el, mintegy kényszerből.

Meg lehet ma ebből a szakmából élni?

Az igazság az, hogy a kézműves munka a legdrágább előállítási mód a világon, és mecenatúra nélkül nagyon nehéz boldogulni. De ha valaki egy valóban egyedi, fémből készült tárgyat szeretne magának, nincs más lehetősége, mint egy kovácshoz fordulni. És természetesen értő közönségre is szükség van, akiknek igényük is van a művészi tervezésre. Ez a réteg régebben sokkal szélesebb volt és sokkal több megrendelést kaptunk, még olyanokról is, akik viszonylag szerényebb körülmények közt éltek, és például lakótelepi lakásba rendeltek maguknak fogast. Mára ezek a megrendelések eltűntek.

A mester művei: kovácsoltvas kapudíszek, melyek az amerikai Yale egyetem számára készültek

Ön szerint mi történt az „értő közönséggel”?

Nagyon gyorsan változik a világ. Főleg saját perspektívámból látom a dolgokat, de szerintem ennek inkább társadalmi, mint gazdasági okai vannak. A számítógép rengeteg mindent átrendezett a világban, dopaminfüggővé váltunk, és a valóság mintha már nem is lenne elég a számunkra. Emlékszem, egyszer berendeztünk egy kovácsműhelyt egy karácsonyi vásárban. Egy arra sétáló pár férfitagjának az erre adott reakciója a következő volt: „ilyet már láttam a Tűzben Edzettben”, és egyszerűen csak továbbmentek, nem is érdekelte őket az élő bemutató. Pedig sem a régi, sem a kortárs magyar kovácsművészeknek nincs aztán semmi szégyellnivalójuk a munkáikat illetően…

Ha az átlagember nem is, de a cégek, főleg a nagyobbak például miért nem élnek ezzel a lehetőséggel?

Mert az építészet is megváltozott, véleményem szerint romlott is. Anyagszerűtlenül gondolkodnak, elfelejtették a hagyományos építészet szabályait. Maguk az épületek is teljesen máshogy néznek ki, mint például 100 évvel ezelőtt, amikor a kovácsművészet virágkorát élte. Az alkalmazott művészeteknek pedig stílusazonosnak kell lenniük – ha egy díszítetlen modern épület köré odaraknának egy művészien kidolgozott kovácsoltvas kerítést, nem illene oda, úgy nézne ki, mint tehénen a gatya. Hasonló élményem nekem is van: egyszer készítettem egy orosz szecessziós kovácsoltvas korlát másolatot egy családi ház lépcsőjéhez, de a bökkenő csak annyi volt, hogy maga a ház Bauhaus-stílusban épült, és az egész még meg is volt fejelve Viktoriánus stílusú tapétákkal. Folyamatosan veszik ki az emberekből a jó ízlés – persze nem csak úgy magától, alaposan kinevelték belőlük.

Hogyan lehetne „visszanevelni” beléjük a jó ízlést?

Ha felkavarják a vizet, összekeveredik az iszappal. Egyszerűen csak várni kellene, amíg minden leülepedik, és a dolgok visszakerülnének a helyükre, te túl hirtelen és egyre gyorsabb változások történnek.

Hogyan lehet megtanulni ezt a szakmát?

Csak és kizárólag egy mestertől. Itt viszont sokan pénzügyi gondokba ütközhetnek. Én a tanítványaimnak azt mondtam, hogy az első tanulóév nekem tiszta ráfizetés. Miért fizessek neked, ha még a kalapács se áll jól a kezedben? Csak veszteséget csinálsz, amit aztán nekem kell kitermelnem! Amikor én tanultam a mesteremtől, hat éven át ugyanazért a bérért dolgoztam, csak a vonatjegyre meg az ételre tellett, a szüleimnél laktam és nem tudtam semmit se felhalmozni. Ma pedig már senki sem tudja bevállalni, hogy egzisztencia nélkül tanuljon éveken át, főleg, ha 25–​​30 évesen kezdenek nekiállni szakmát tanulni.

Ön miért választotta ezt a szakmát?

Sose hittem az asztrológiában, mindig nevetségesnek találtam. Aztán egyszer a kezembe került egy egész jó könyv, amiben benne volt, hogy a kosok – ami én magam is vagyok – milyen szakmákat szoktak maguknak választani. Ott volt köztük a díszműkovács és a katonatiszt is, én pedig életem első tizenhat évében harckocsizó katona akartam lenni. Ez a kovács dolog szöget ütött a fejembe, utánanéztem, és rájöttem, hogy hozzám ez nagyon is passzol. Nem hiszem, hogy a csillagokból meg lehetne jósolni a jövőt, azt viszont igen, hogy a természetemhez nagyon is passzol ez a tűzzel végzett munka. A kos eleme a tűz.

Megbánta valaha is, hogy ezt a szakmát választotta?

Nem. Ez egy zseniális választás volt, konkurenciám pedig alig van. Amikor elkezdtem a szakmát tanulni, a világ legjobb kovácsa akartam lenni – ma már tudom, hogy ez komplexebb feladat, mint aminek tűnik, viszont azt hiszem, az élmezőnybe sikerült bekerülni. De hát már csak az utolsó mohikánok űzik a szakmát.

A mester művei: kékített titánium karkötők

Ez azt jelenti, hogy ma magas a kovácsművészek színvonala?

Nem, épp ellenkezőleg. A kovácsok 95 százaléka ma hobbikovács, akiknek már nincs rajztudásuk, nem ismerik a művészeti stílusokat, nem tudják a tervezés szabályait, nincsenek begyakorolva a fogások. Egy-egy nagy név van itt-ott, Claudio Bottero Olaszországban, vagy Albert Paley az USA-ban (egyikük sem fiatal már) de Paley évtizedek óta csak lézervágott alkatrészekből épít „kompozíciókat”.

Az igazság az, hogy haldoklik a szakma, meg a kézműves szakmák úgy általában.

Lehet, hogy a rá vonatkozó információk nem vesznek el, de nem lesz senki, aki a feladatokat el tudja majd végezni. Erre analóg példák is vannak: a középkor vége fele a gótikus páncélok kovácsolása mesteri szintre fejlődött. Majd jöttek a tömeghadseregek és a lőfegyverek, és az egész technológia és tudás úgy, ahogy van, két generáció alatt eltűnt. És most ez történik az egész kovácsművességgel. Az egyetlen komoly lehetőség a mai és a jövőbeli kovácsoknak az, ha megtanulnak restaurálni – Magyarország, főleg Budapest, bővelkedik a kovácsoltvas emlékművekben, melyeket érdemes lenne karbantartani, rendszeresen restaurálni.

Mit tanácsol azoknak, akik azért mégis kipróbálnák magukat a szakmában?

Az iparrajziskola maradványa („a kisképző”), majd a teljes kovácsképzés eltűnt 1989 után. De akit mégis érdekel, az minél korábban kezdi, annál jobb! Fejlesszék a motorikus képességeiket és főképp a munkamoráljukat, ezek nélkül nem fognak semmire se menni.