Nem gondoltam volna, hogy sorozat lesz abból az egyszerű tényből, hogy felnőtt fejjel pék-cukrásznak tanulok. Mivel azonban ez a harmadik rész, amely a kalandjaimról szól, ki kell jelentenünk, hogy ez bizony sorozat lett a javából.

Szerda, 13:40. Természetesen már leparkoltam, összeszedtem a cuccaimat (a jelmezemet), és indulok a bejárathoz. Már az utcán gyanúsan nagy a tömeg. Gyanakodva figyelem az idegen fel-alá járkáló felnőtteket, gyermekeket. Amint a bejárat elé érek, megértem a tülekedés okát: kint vannak felvételi eredmények. Jesszusom, ennyien akarnak ide járni? Akkor tényleg össze kell kapnom magamat. Azért a tömegen úgy vágok keresztül – arcomon némi rosszalló bosszankodással –, hogy mindenki érezze:

én nem csak idetévedtem, nekem itt dolgom van.

Magabiztosan veszem az irányt az öltöző felé, gyorsan és magabiztosan átöltözök, és magabiztosan nyargalok fel a lépcsőn a legutóbbi cukrászgyakorlatunk helyszíne felé, ahol magabiztosan nem találok senkit. Ennyit az arcoskodásról… Még szerencse, hogy összefutok Zitával, aki a szakma első magyar Skills versenyzője. Gyors útbaigazítást kérek tőle, majd váratlan helyről érkezik a segítség. Hátam mögött feltűnik osztályfőnökünk, aki kedvesen le is kísér az egész épület legédesebb részére, ahol az édességkézsítő óránk lesz. Útközben hamiskás mosollyal megjegyzi, hogy még csak 31 éves. Elsőre nem is értem, miért mondja, majd hirtelen összeáll a kép. Biztos olvasta a sorozat első részét, amelyben valószínűleg idősebbnek saccoltam.

Rendkívül magabiztosan elszégyellem magam és gyorsan megígérem neki, hogy javítom tévedésemet. Tehát:

bár osztályfőnökünk rendkívül tapasztalt, még csak 31 éves.

Remélem, így rendben lesz. Nem szeretnék rosszakarókat, pláne nem egy osztályfőnök személyében!

De most már következzen a lényeg! A mai napra rendelt gyakorlat témája: Linzer, isler, sós teasütemények. Megint nem az, ami azonnal lázba hoz, de mindent meg kell tanulnom. A hangulat jó, az arcok ismerősek, lassan mindenki szólt már mindenkihez legalább egy-két szót, így könnyebb. Persze az elején megint ott a párválasztás kérdése. És ez esetben talán nem is könnyíti meg a helyzetemet, hogy tulajdonképpen az egyetlen fiú vagyok. Tulajdonképpen, mert van egy másik srác, de a párjával együtt járnak, szóval eldöntöm, hogy ő ez esetben nem számít. Úgy döntök, hogy legjobb hamar túlesni rajta, nehogy aztán a végén azt érezzem, hogy „nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem”. Persze igazából nincs valódi jelentősége, hogy kivel van párban az ember, sokszor nem is ugyanaz a feladat, meg egyébként is.

Sokféle tanár létezik. Például van rossz és jó. Olyan megnyugtató, hogy eddig csak jókkal találkoztam a gyakorlatok alkalmával. Persze mindenki egy kicsit más. Mai napra rendelt mentorunk például végtelenül kedves. Mindenkire odafigyel, mindenkihez van egy kedves, bíztató szava.

Azt hiszem, kortól függetlenül minden tanulóra rá is fér a bíztatás.

Én legalábbis rendszerint azt szoktam kérdezni: ez miért nem jó? Mert az tuti, hogy nem jól csináltam, de vajon mi vele a baj. Ez alkalommal is sikerült velem elhitetni, hogy tudom én ezt jól csinálni, amiért hálás vagyok.

A linzertészta egyébként nem bonyolult, de azért van mit tanulni. Ez az alkalom számomra inkább a precizitásról szól. Gyúrunk, nyújtunk, vonalzóval mérünk. A két centi az két centi legyen, a tészta pedig sarkos legyen, mindenhol derékszögek virítsanak. A vágás sem egyszerű, mert ott is fontos, hogy minden darab egyforma legyen. Méretre, súlyra, kinézetre.

Néha meglepődöm, amikor elhangzik: Ezek mind fontosak, mert nem károsíthatjuk meg a vevőt! Tudom, furcsán hangzik, de el szoktam felejteni, hogy – ha majd talán levizsgázok –, dolgozhatok például cukrászdában, ahol ez fontos lesz. Otthon, amikor magamnak, a családomnak sütök, ez nem szempont. Illetve eddig nem volt az. Most már sokkal jobban figyelek.

Amíg sokkoljuk a tésztánkat – nem, ez nem azt jelenti, hogy busó jelmezben ijesztgetjük, hanem hogy nagyon alacsony hőmérsékleten pihentetjük – és van időm mosogatni, elmerengek picit. Csupa olyan oktatóval vagyunk körbevéve, akik amellett, hogy a szakmájukat nagyon tudják, át is akarják adni a tudást. A mosogató fölé görnyedve konstatálom: jó helyen vagyok.

A díszítés a halálom.

Semmiféle érzékem nincs hozzá és különösebb igényem sem. Minek cifrázni? Finom, az nem elég? Tudom, hogy nem elég, persze. De azért jókat derülök magamban, amikor napraforgómagokból egyenként készítek virágmintákat egy-egy falatnyi sós teasütire, meg amikor kétségbeesve kérdezem a többieket, hogy akkor most a rombusz alakúak tetejére mák kell vagy szezámmag. Itt és most ennek jelentősége van. Szeretem, amikor bele tudom élni magam abba, amit csinálok. Elfáraszt, de kikapcsol.

Az isler mártásánál különös dolog történik velem. Tanárunk megmutatja, hogy kell csinálni. Sokat magyaráz, sok mindent mutat és mégis: nekem egyszerűnek tűnik. Na majd mindjárt beégek vele! – gondolom magamban, amíg jelentkezek, hogy én lehessek az első, aki megpróbálja. És tudjátok mi történt? Tényleg egyszerű volt. Az első dolog, ami tényleg könnyedén ment ÉS a végeredmény is megfelelő volt. Nem szerintem, az oktatónk szerint.

Lassan vége a gyakorlatnak. Mindenki elkészül, mindenki elpakol. Előkerülnek a műanyagdobozok, telepakolom őket. Ezeket tuti nem veszi meg holnap senki a boltban. Mérek, fizetek, a három doboz sütit pedig trófeaként viszem haza. Adok mindenkinek, ha kell, ha nem. Mégiscsak én sütöttem! Na persze marad nekem is.