Kimaradt egy gyakorlat. Furcsa, hogy hogy tud hiányozni. Verseny volt, így nekünk már nem maradt hely. Persze az élet nem állt meg, így hát következzenek a szokásos pék-cukrász kalandok.

Szerda délután van. Rengeteg dolgom lenne, de valahogy mégis azt érzem, hogy nincs dolgom. Nincs gyakorlat, teszek-veszek, de nem az igazi. Látom, többen is írják a csoportban, hogy milyen kár, hogy ma nem leszünk a tanműhelyben. Sebaj, helyette tanulok. Kegyetlen dolog. Olyasmi, mint mondjuk focit nézni annak, aki szeret focizni. Inkább csinálnám. De tanulni muszáj.

Nyakamon két dolgozat is. Megcsinálom. Valami majd csak lesz érzésem van.

Hétvégére megérik bennem a gondolat, hogy sütni kéne valamit. Ha már úgyis a kelt tésztáknál tartunk és abban még saját magam szerint sem vagyok rossz, nekiállok kávéházi kalácsot ütni, meg azért fahéjas koszorút is, nehogy már ne legyen rengeteg dolgom. Kezdésnek felveszem a fehér nadrágom, a fehér pólóm, mintha csak gyakorlaton lennék. Érdekes átalakulás ez. Amint átöltözöm, komolyabban veszem magam. Pontosabban mérek, jobban figyelek. Jelmezem határozottan jót tesz a lesütött termékeknek. Jó, kicsit túlkel a kalács, de ezt csak én tudom, avatatlan szem nem veszi észre. Jó, a koszorú is megpirul picit, de a porcukor jótékonyan elfedi a hibákat és különben is: úgy jó, ha ropogós.

Szóval a sütés utáni vágyamat ideiglenesen csillapítottam, melynek következtében egy ideig most kalácsot eszünk, mert természetesen több is készült… Szerdán viszont gyakorlat jön. Kicsit aggódom, hogy ott is kalács lesz, mert most a pékségben leszünk.

Tévedtem. Nem a pékségben leszünk. Cukrász gyakorlat lesz, amit mindenki más tud, szóval biztos megint én nem figyeltem. Amíg várunk, hogy mindenki megérkezzen, azon gondolkodom, vajon gyerekkoromban hogy a fenébe tudtam mindig, hogy hol és milyen órám lesz. Ma már tuti mindent elfelejtenék.

A cukrász gyakorlatnak most örülök. Ismét új tanárt ismerünk meg. Nekem mindig nehéz, hiszen pedagógus is vagyok, tanítottam is, felnőtteket is. Így talán még nehezebb feloldódnom a diák szerepben, de most egy csapásra sikerül. Tanárunk oly természeteséggel bánik velünk, hogy azonnal otthonosan érezzük magunkat a tanműhelyben és társaságában is. Nem kis teljesítmény.

A tananyag is felvillanyoz. Nem is a piskóta, mert az nem különösebben a kedvencem. A babapiskóta sem, bár izgalmasnak tartom, hogy magam fogom elkészíteni. Na de a pozsonyi kifli! Tegye fel a kezét, aki nem rajong érte! Ugye, hogy senki?! A párokká alakulás már szinte magától értetődő, kezdődik a munka. Mérünk, szitálunk, morzsolunk. És mosogatunk. Állandóan mosogatunk. De azért élvezem minden pillanatát. Egyébként a mosogatásban jó vagyok.

Szépen alakul minden, csak valahogy minden majdnem tökéletes. Az elegyengetett piskótám teteje majdnem egyenletes. A babapiskótáim majdnem egyformák. Most valahogy ez sem zavar. Ez egy majdnem nap. És különben is:

Ideje elfogadnom, hogy mindezt még csak tanulom. Nem kell azonnal mindennek sikerülnie.

A pozsonyi kifli macerás dolog. Mármint a tésztája nem nagy kunszt, meg a töltelék sem. De az a sok kenés… Először a tojássárgájával, aztán szárítás, aztán a tojásfehérjével, aztán megint szárad kicsit, aztán mehet a sütőbe. Trükkös jószág ez a sütemény, mert minden hiba látszani fog sütés után. Szóval nagyon pontosan kell dolgozni és csak később derül ki, sikerült-e. Egész jól sikerült.

A hétvégén újra elkap a süthetnék. Vagyis inkább úgy mondom, hogy szokássá vált. Szinte észrevétlenül az életünk része lett, hogy nem veszünk pékárut. Magától értetődő természetességgel kezdek neki a bagettnek. Amíg kelnek, gyorsan begyúrom a pogácsatésztát, hiszen az egy estét még úgyis a hűtőben fog pihenni. Másnap, két meeting között pohárkrémet készítek, felhasználva a babapiskótákat. Eperrel, tejszínhabbal. Jut eszembe, tök jó a habzsák, amit vettem. Igaz, hogy már van kettő, de ez tényleg jó. Ja és már a tésztát is magam készítem. Jobb mint a bolti, lássuk be!

KMASZC Pesti Barnabás Élelmiszeripari Technikum és Szakképző Iskola: szörnyet teremtettetek! Köszönöm!