Onnan lehet tudni, hogy felnőtt vagy, hogy egyre több sztorid van az iskoláról és azokból jobbára az derül ki, hogy te mennyire menő, laza, lázadó voltál. Aztán ott állsz ugyanazon zöld falak között, ugyanabban a sorban és ugyanazzal a kétségbeeséssel, mint 37 évvel ezelőtt: mi lesz velem???

Pék-cukrásznak tanulok. Már egy hete. 44 évesen, nulla előképzettséggel, ugyanakkor szemmel láható mértékű lelkesedéssel. Felnőttként tanulni más. A felnőttképzés más. Csak mégsem.

Szóval ott állok a gondosan takarított, de mégis kopott folyosón, állok egy sorban, amelynek a végén lesz valami. Azt nem tudom, hogy mi, csak mondták, hogy be kell állni a sorba, én meg izgulok, hogy el fogok késni rögtön az első órámról. 13:58. Tuti el fogok késni. 14:00, na most már tuti nem itt kellene állnom. 14:01. Tessék, elkéstem. Azzal nyugtatom magam, hogy mögöttem is vannak a sorban, legalább nem egyedül fogok késni.

A sor egyébként a titkárságra vitt, ahol mindenféle papírokat kellett aláírni és ahol kiderült, hogy én mostantól az 1-es csoportba tartozom. És az jó??? Nem merem megkérdezni. Megyek tovább, ahova mondják. Gyülekezünk. Vagy harmincan lehetünk. Nem nagyon nézünk egymás szemébe, mindenki úgy tesz, mintha itt sem lenne. Páran nevetgélnek, jókat beszélgetnek. Szemétség! Miért járhatnak egy osztályba, akik már barátok? Jó, ezt túlreagáltam, de akkor is!

Megérkeznek a tanáraink, szétválnak a csoportok, indulás a cukrászüzembe, az 1-es csoport ott kezd. És az jó??? Végülis a sütiket szeretem, úgyhogy eldöntöm: az jó! Ahogy belépünk, kicsit még helyezkedünk, mindenki vár a tanárra. Belép a terembe. Fiatal. Miért ilyen fiatal? Basszus, max 33, én meg itt bohóckodom felnőtt fejjel. Elhessegetem az aggodalmaimat, amíg hallgatom, hogy kell belépni a Krétába és hogy hiányzás esetén szülői igazolást már nem fogadnak el. Egy ezredmásodpercre elindul bennem a felháborodás, aztán leesik, hogy 44 évesen talán már ne azon háborodjak fel, hogy az anyukám nem igazolhatja a hiányzásaimat.

Én azt hittem, hogy majd beszélgetünk a szakmáról. Megismerjük az eszközöket, a különféle sütemény-osztályozásai módokat (Ha van ilyen. Biztos van! Ugye, van?), esetleg kicsit megnézzük, hogy olvad a cukor nagy lángon, vagy mit tudom én. Erre azon kapom magam, hogy párokat alkotva éppen képviselőfánkot készítünk, miközben, mintegy unaloműzésként kis sajtkrémes falatkákat is csinálunk. Szóval akkor ez most igazi gyakorlati óra…

A tanár laza. Nem az az erőltetetten jópofizós fajta, hanem az, aki teljes természetességgel képes mindenkire figyelni, mindent tudni, jobb kezével kiigazítani egy elbénázott sárgakrémet helyrehozni, a ballal ellátni egy kisebb égési sérülést, eközben pedig elmagyarázni, hogyan lesz igazán jó a Dobos cukrunk. Ez megnyugtató. Így már, egy tízes skálán csak 14-es az izgulásom mértéke. A négyórás gyakorlat alatt tulajdonképpen alig vétek hibát. Kavarok, melegítek, mérek, mártok, töltök, mindenféle előtanulmány nélkül, ám az eredmény, a végtermék, a két süti: elfogadható.

Amit készítünk, meg lehet enni ott helyben. Mindenki, amennyit csak bír. Vagy pedig meg is lehet vásárolni, hogy hazavihessük. De ami a legszebb: ha otthagyjuk, másnap reggel az iskola boltjában eladják. Azt, amit én csináltam!

Nem ettem, nem vásároltam. Eszembe sem jutott volna. Csütörtök reggel viszont végtelenül büszkén ültem a dugóban, mert tudtam, hogy a bolt már kinyitott! Vajon megvette valaki a sütimet? Vajon ízlett neki?