Elkezdődött az Olimpia, és mindenki a sport lázában ég. Mi viszont a szakmákkal foglalkozunk, ezért ez számunkra nem is annyira érdekes. Vagy talán mégis? Márton Anitával, a mára már szinte legendává vált, de visszavonult női súlylökővel beszélgettünk a sportolásról, és hogy szakmája mesterembere-e egy élsportoló.

Kép: Marko Drobnjakovic / MTI

Lehet-e egy profi sportolót úgymond a szakmája mesterének nevezni?

Úgy gondolom, hogy igen! Akik ilyen szinten vannak benne a sportban, sokkal jobb rálátással rendelkeznek a sport technikai részeire. Legyen szó akár edzésről, felkészülésről, háttérbeli dolgokról, rengeteg olyan apróság van, amit egy, nem a sportágban lévő ember észre se venne.

Mitől lesz valaki profi sportoló?

Én úgy gondolom, hogy az a profi sportoló, aki gyakorlatilag az első helyre helyezi a sportot az életében.

Ez nem csak az edzésről szól, hogy csinálom pár óráig, aztán hazajövök, és befejeztem.

Egy olyan háttérmunka zajlik, ami az élet összes aspektusát szinte folyamatosan befolyásolja. Sok dolog pedig lemondással is jár. Egy nem profi sportoló sok ilyen aprósággal nem is foglalkozna, viszont egy profinak meg elengedhetetlen.

Szóval a tehetség és képesség nem minden, az attitűd is fontos?

Kevés az, ha valaki tehetséges, ha azt a bizonyos háttérmunkát nem adja hozzá. Sokszor, aki mindent belead, viszont nem olyan tehetséges, ugyanolyan, vagy akár jobb eredményeket is elérhet, mint az, aki „szimplán” csak tehetséges sportoló.

Egy sportoló mikortól számít a szakmája mesterének?

Attitűd és tudás kérdése. Először is meg kell hozni a döntést, hogy akkor ehhez akkor profi módon akarok hozzáállni. Sok önfejlesztés van a dolog mögött, informálódni kell a versenyekről, az eredményekről, a többi sportolóról, a technológiai fejlődésről. Akarni kell, hogy a topon legyünk.

A technikai dolgok ismerete mennyire számít?

Ez sportágtól függ, de a technikaibb jellegű sportoknál természetesen igenis számít. Ha már csak a saját sportágramra, a súlylökésre gondolunk, nem árt, ha az ember például jó fizikából. Az edzéstervezés is ide számít, és ez általában bár az edző dolga, nem árt, ha az ember tudja, hogy annak, amit csinál, mi lesz a következménye.

Kép: Marko Drobnjakovic / MTI

A társadalom mikortól ismeri el a profi sportolókat?

Általában az eredményesség az, ami beszél. Vannak jobban és kevésbé elismert sportágak, de általánosságban azért elmondható, hogy sokat számítanak az érmek, és az is, milyen színűek. De főleg menedzselés kérdése, és nem az, hogy ki milyen profi a szakmájában – jó menedzseléssel egy országos győzelem és érhet annyit, mint egy olimpiai érem.

Te mikortól kezdted el profi sportolónak tartani magadat?

Azt hiszem akkor, amikor elkezdtem az első Olimpiámra felkészülni – ekkor voltam 22 éves. Fejben is meg kellett rá érni, de elsősorban ez egy folyamat része volt,

nem egyik napról a másikra lettem profi sportoló.

Éven során nevelte belém az edzőm. Serdülőkorban sok buktatója van ennek a dolognak, egyébként, a tinédzserévek túlélése nagy vízválasztó a fiatal sportolók életében, és főleg a szülők és az edzők dolga az, mennyire gyorsan sikerül ezen átsegíteni őt, és hogy egyáltalán benne marad-e a sportágban.

Te már korábban tudtad, hogy erre vagy hivatott, hogy ezt kell csinálnod?

Én 11 éves koromban kezdtem el atletizálni, de előtte sok más sportágat is kipróbáltam – elsősorban ez a szüleim érdeke. A testnevelőtanáromnak is nagy szerepe volt abban, hogy atlétikai pályára térjek, majd az edzőmnek is. Utánpótlás-koromban nem értem el olyan eredményeket, amelyekből lehetett volna arra következtetni, hogy később majd bajnok leszek. Bár tehetségesnek számítottam, az alkatomból kiindulva nem voltam a legjobban alkalmas a súlylökésre – egy rövid 20 centivel el voltam maradva az átlagos női súlylökőtől. Mindezek ellenére

az akarás, és azt, hogy én ezt választottam hivatásomként, megadta az alapot arra, hogy sokkal többet elérjek.

Aztán sikerült trendet teremteni, utánam több alacsony súlylökőnő is bekerült az élvonalba – remélem az én példám után.

Aki profi sportoló akar lenni, hogy kell ebbe belevágnia?

Ahogy mondtam, ez egy folyamat része. Amikor én fiatalabb voltam, még nem voltak gyakoriak a sporttagozatos iskolák, úgyhogy én nem is jártam ilyenbe. Ahogy az edzőm mondta, nagyon fontos a tanulás – elvégre sportolni nem lehet örökké, úgyhogy azután is, vagy ha nem sikerül, akkor ahelyett is kell valamit csinálni. De főleg elhatározás és az időbeosztás kérdése a dolog – időben lefekszem, megfelelően táplálkozom, nem kések el az edzésről. Engem az edzőm készített fel és tanított meg minderre, és ez egy jó kezdés.

Meddig lehet eldönteni, hogy valaki az élsportot választja?

Ez sportágtól függ, az úszók közt nem ritka, hogy valaki már tinédzserkorban szép eredményeket ér el, az atlétikában idősebben is lehet. Viszont 18-20 éves korra már el kell dönteni, hogy valaki ezt akarja csinálni. Az edzések mennyisége és minősége megköveteli ezt az elhatározást. Egy-két évet úgymond „el lehet vesztegetni, annál többet viszont nagyon már nem.

Mi a legfontosabb tulajdonság vagy készség, ami szerinted elengedhetetlen a profi sporthoz?

Mindenképpen a monotóniatűrés. Minden sportágnak megvan az a jellegzetes felkészülési módszere, ami elengedhetetlen. Nekem súlylökőként minden nem végig kellett csinálnom ugyanazokat a gyakorlatokat. Ezen felül pedig bírni kell a fájdalmat is, a fájdalomküszöb kitolása pedig elengedhetetlen. A profi sportban akkor is végig kell csinálni minden edzést, ha már egy porcikád sem kívánja.

Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik ezt a szakmát választanák?

Ha munkát, odaadást tesznek bele valamibe – és ez érvényes mindenre, nem csak a versenysportra – annak előbb-utóbb lesz eredménye.

A munkát pedig nem lehet elkerülni.