Ma legfeljebb megszólják, ha túl drága cipőben mész iskolába, állásinterjúra vagy a családi ebédre, ahol valaki úgyis megkérdezi, „mennyi volt ez a kabát?”. Kellemetlen, de általában nem jön érte bírság. A régi Európa viszont komolyabban vette a látszatot. Nemcsak az érdekelte a hatalmat, hogy ki mennyi adót fizet, kinek van földje, címe, mestersége vagy háza. Az is érdekelte, hogyan néz ki, és mit mer kirakni az asztalra.

Ezeket hívták fényűzési törvényeknek, angol kifejezésként sumptuary lawsnak. A szabályok azt próbálták kordában tartani, ki milyen ruhát, anyagot, színt, prémet, ékszert, lakomát, húsfélét vagy luxusfűszert engedhet meg magának. Nem divattanácsadás volt, hanem társadalmi rendőrség.

A ruha és a vacsora rangjelzésként működött: ha ránéztek valakire, vagy leültették egy asztalhoz, elvileg azonnal látszania kellett, hol a helye.

A középkori és kora újkori fényűzési törvények nemcsak öltözködésre vonatkozhattak, hanem étkezésre, lakomákra, sőt temetési szokásokra is.

A selyem tehát nem azért volt gyanús, mert szép. A páva sem azért volt probléma, mert túl sokat nézett magáról. A gond az volt, hogy a drága holmik összekeverhették a társadalmi jeleket. Ha egy gazdag kereskedő, sikeres iparos vagy városi polgár ugyanúgy nézett ki, mint egy nemes, vagy olyan lakomát adott, amelyik egy főúr asztalát idézte, akkor a régi rend ideges lett. Nem azért, mert a bársony vagy a hatfogásos vacsora önmagában romba dönt egy országot. Azért, mert a látvány azt mondta: talán nem is olyan természetes ez a rangsor.

A 16. századi Angliában például részletesen előírták, ki milyen anyagot és díszítést viselhet. Erzsébet korában a szabályok foglalkoztak színekkel, anyagokkal, kiegészítőkkel, kalapokkal, sőt még a férfiak kardjának hosszával is. A Shakespeare’s Globe összefoglalója szerint a királyi családon kívül tilos volt bizonyos bíbor selymek, arannyal átszőtt kelmék és cobolyprémek viselése; egyes selymek pedig csak meghatározott rangú nőknek jártak. A szabályszegés büntetése papíron kemény lehetett: napi 10 font bírság és akár három hónap börtön.

Ez már önmagában elég abszurd, de a történet akkor lesz igazán jó, amikor a törvény nem áll meg a ruhásszekrénynél. Az asztalra is ránéz. A középkori és Tudor-kori Angliában a túlzásba vitt étkezést is igyekeztek szabályozni. A Library of Congress egy 1336-os angol rendelkezést idéz, amely az „overmany sorts of costly meats”, vagyis a túl sokféle drága étel miatt panaszkodik, és normál alkalmakkor két fogás körül próbálta tartani az étkezést; a nagyobb ünnepeken engedett többet. Magyarul: nem csak azt nézték, milyen kabátban ülsz az asztalnál, hanem azt is, hány körben hozzák ki eléd az ételt.

Mai szemmel egészen lenyűgöző a Tudor-lakomák számtana. Egy 1517-es angol fényűzési szabály a fogások számát ranghoz kötötte:

a bíboros kilenc ételt tálalhatott, a hercegek, márkik, püspökök és grófok hetet, az alacsonyabb rangú lordok hatot, a dzsentri pedig hármat.

Ráadásul egy „étel” nem egy mai tányérnyi adag volt, hanem meghatározott mennyiség: például egy hattyú vagy páva, esetleg több kisebb madár. Ha pedig magasabb rangú vendég érkezett, a házigazda az ő rangjához igazíthatta a menüt, nehogy a főember úgy érezze, hogy alultáplálták társadalmilag.

Ez gyönyörűen mutatja, mennyire nem egyszerű jóllakásról szólt a lakoma. A hattyú, a páva, a vad, a fehérebb kenyér, a messziről hozott fűszerek, a drága bor nemcsak íz volt. Üzenet volt. A luxusételek, a vadak, a hattyú, a páva, a finom kenyér és az egzotikus fűszerek a rang látványos kellékei voltak,

a lakomák méretét pedig több helyen azért próbálták korlátozni, hogy a feltörekvő gazdagok ne tudják túl könnyen lemásolni az elit világát.

A dologban az a legszebb, hogy a hatalom sokszor az erkölcs nyelvén beszélt, de nagyon is gyakorlati félelmek dolgoztak mögötte. A túl sok luxus bűnös pazarlásnak, hiúságnak, falánkságnak tűnt, közben gazdasági kérdés is volt: ne menjen ki túl sok pénz külföldi árukra, drága textilekre, importált fűszerekre, látványos fölöslegre. A Shakespeare’s Globe szerint az 1574-es angol öltözködési szabályok kifejezetten aggódtak a külföldi áruk miatt, mert a drága import luxus a kor logikája szerint az ország vagyonát is apasztotta.

Persze a szabályok igazi célpontjai nem a legszegényebbek voltak. Nekik általában nem akadt otthon arannyal átszőtt kelme, cobolyprém és pávatál. A legveszélyesebb réteg a köztes világ volt: a vagyonos kereskedő, a városi polgár, a jól menő mesterember, a feltörekvő család. Ő már meg tudta venni a drága holmit, de a régi rend szerint még nem biztos, hogy „járt neki”.

A törvény tehát ott próbált határt húzni, ahol a pénz már átszivárgott a rangok közé.

A színház különösen vicces csavar volt ebben a világban. Shakespeare korában a színészeknek pont az volt a dolguk, hogy másnak látszódjanak: királynak, katonának, nemesasszonynak, szolgának, bárkinek. A színpadon a társadalmi és nemi szerepek felöltése eleve feszegette azt a rendet, amely az utcán még szigorúan ragaszkodott volna ahhoz, hogy a ruha passzoljon a viselő helyéhez. Vagyis ami a színpadon játék volt, az a városban már rendzavaró jelnek számíthatott.

A betartatás ettől még nem volt mindenhol ugyanúgy erős. Az Erzsébet-kori Angliában kevés bizonyíték maradt arra, hogy ezeket a szabályokat széles körben és következetesen végrehajtották volna, bár konkrét esetek előfordultak:

1565-ben például Richard Walweynt bebörtönözték egy feltűnően nagy, kitömött nadrágféle miatt.

Ez önmagában elég jó történelmi mondat: volt ember, akit a vádlottak padjára vitt a túl ambiciózus lábszár.

A törvények részletessége közben elárulja, mennyire félt a régi rend a jelképektől. Ha külön szabály kell arra, ki hordhat selymet, ki ehet hattyút, hány ételt tehet az asztalra, milyen prém szegheti a ruhát, akkor a hatalom pontosan tudja, hogy a világ nem csak címekből és hivatalokból áll. Jelekből is. Aki a jeleket megszerzi, az ideiglenesen megszerzi a látszatot. A látszat pedig néha előbb érkezik meg, mint a rang. Ezért nem nevetségesek ezek a törvények, vagy legalábbis nem csak nevetségesek. Inkább kínosan őszinték. Kimondják, amit a társadalom sokszor ma is kimondatlanul csinál: először megnézi, mit viselsz, mit eszel, mivel érkezel, mit engedsz meg magadnak, aztán elhelyez valahová. A régi fényűzési törvények ehhez még pecsétet, bírságot és börtönt is adtak.

A legjobb ellentmondás mégis az, hogy a szabályok épp azt bizonyították, amit tagadni akartak. A társadalmi határok nem voltak maguktól értetődők. Ha a kereskedő nem tudott volna úgy kinézni, mint egy nemes, nem kellett volna tiltani. Ha a városi gazdag nem tudott volna főúri lakomát utánozni, nem kellett volna számolgatni a fogásokat. Ha mindenki boldogan maradt volna a kijelölt helyén, a hatalom nem túrta volna fel a ruhásszekrényt és az étlapot.

Ma nem törvény mondja meg, ki milyen cipőt vehet fel, de az osztályteremben, munkahelyen, buliban, TikTokon és családi eseményen a tárgyak ugyanúgy beszélnek. Márka, telefon, óra, táska, autó, kabát, haj, köröm, kiegészítő. Senki nem írja rá paragrafusba, hogy „ez a logó nem a te társadalmi polcod”, de a pillantások néha elvégzik a munkát. Régen ezért bírság járt. Ma komment, összenézés, cikizés, irigység vagy az a bizonyos „na, ő most nagyon többnek akar látszani”. A kérdés már nem az, hogy „jár-e neked a selyem”, hanem hogy „eredeti-e a cipőd”, „miért ettél ilyen helyen”, „miből telik erre”, „minek játszod meg magad”. A törvény eltűnt, a tekintet maradt.