Ötvenhét évvel az érettségi után ismét találkozott a győri Gárdonyi úti Gimnázium egykori C osztálya. Tizenhárman ültek le egymás mellé azok közül, akik 1969-ben még azt hitték, beláthatatlanul messze van az öregség.

Az idős emberek valahogy mindig idősnek látszanak

A villamoson átadjuk nekik a helyünket. A gyógyszertárban türelmesen várunk mögöttük, amíg előkerül a megfelelő igazolvány. Az önkiszolgáló kasszánál már valamivel kevésbé türelmesen figyeljük, hogyan keresik a vonalkódot a tejesdobozon, majd amikor segítséget kér a gép, egy ideig együtt nézzük a villogó piros lámpát. Úgy viselkedünk velük, mintha ők eleve ilyenek lennének. Mintha ősz hajjal, kissé bizonytalan mozdulatokkal és gondosan összehajtott bevásárlószatyorral érkeztek volna a világra.

Pedig az a bácsi, aki előttünk három megállón át meséli ugyanazt a történetet, egykor talán végigbeszélte a matematikaórát is. Puskát írt a dolgozatra, és rettenetesen igazságtalannak tartotta, amikor éppen őt szúrta ki a tanár. Rohant a második szünetben, hogy maradjon kifli és kakaó. Szerelmes volt az előtte ülő Tóth Piroskába, de hónapokig nem merte megszólítani. Az a néni pedig, akinek segítünk leemelni a bőröndjét a vonatról, lehet, hogy tizenhét évesen még azért késte le ugyanezt a járatot, mert túl sokáig búcsúzott a Kornyik Petitől a B-ből a peronon.

Ötvenhét év két osztálykép között

A győri Gárdonyi úti Gimnázium 1969-ben végzett C osztályának tagjai szeptember 12-én ismét összegyűltek. A Kristály Étteremben tizenhárom egykori osztálytárs találkozott. Többen betegség, családi ok vagy más elfoglaltság miatt nem tudtak elmenni. Az iskola neve azóta eltűnt. Az épületben ma a Pattantyús-Ábrahám Géza Technikum és Kollégium működik. A Gárdonyi úti Gimnázium története mégis folytatódik mindazok emlékeiben, akik valaha reggelente beléptek az ajtaján.

Az 1969-es tablón tizennyolc év körüli fiatalok nézhettek a fényképezőgépbe. Az előttük álló idő akkor még szinte korlátlannak tűnt. Pályaválasztás, munka, szerelem, házasság, gyerekek, költözések, sikerek és rossz döntések vártak rájuk, bár ebből nyilván keveset lehetett előre látni. Az érettségi környékén az ember általában a következő néhány hetet is nehezen képzeli el, nemhogy 57 évet.

Most ugyanazok az emberek ültek egy asztalnál

Valószínűleg akadt történet, amelyet már sokszor hallottak, és olyan is, amely most került elő először. Bizonyos emlékekről kiderülhetett, hogy mindenki másként őrzi őket. A tanár, akitől az egész osztály rettegett, idővel talán szerethető alakká szelídült. Egy hajdani felelésből bohózat lett, az akkor súlyosnak érzett szerelmi csalódás pedig néhány mondatban elmesélhető történetté zsugorodott. Más nevek után viszont csend következhetett. Ötvenhét év már olyan hosszú idő, amelyben az osztálytalálkozókon az üres helyeknek is történetük van.

Az iskolában még mindenki egykorú

Egy osztály különös közösség. Néhány tucat embert a lakcíme, a felvételi eredménye vagy a véletlen négy évre egymás mellé sodor. Naponta találkoznak, tudják, ki ül az ablaknál, ki képes megnevettetni a többieket, kitől lehet elkérni a leckét, és kinek nem szabad elárulni semmit, mert a következő szünetre mindenki tudni fogja. Ebben a közegben még alig látszik, mennyire különböző élet vár rájuk.

Az egyikből vezető lesz, a másikból szakember, tanár, szülő vagy nagyszülő. Valaki ugyanabban a városban marad, valaki messzire költözik. Lesz, akinek a pályája egyenesnek tűnik, más többször újrakezdi. Mégis van néhány ember, aki nem a későbbi beosztását, családi állapotát vagy tekintélyét látja benne, hanem azt a kamaszt, akinek egyszer tintafoltos lett a füzete, nem készült az órára, vagy a lehető legrosszabb pillanatban kezdett nevetni.

Az osztálytársak előtt nehéz teljesen megöregedni

Lehet valakinek tekintélyes életpályája, ősz haja és három unokája, a mellette ülő számára közben továbbra is az a fiú marad, aki egyszer eldugta a naplót. Az idő eltünteti az iskola nevét, átalakítja az épületet, lecseréli a tanárokat és a tanterveket. A régi szerepeket azonban meglepően makacsul őrzi. Talán ezért tud felszabadító lenni egy osztálytalálkozó. Néhány órára ismét olyan emberek közé kerülünk, akik már akkor ismertek minket, amikor még fogalmunk sem volt arról, kik leszünk.

Az idősekben ott maradnak a gyerekek

Fiatalon nehéz elképzelni, hogy a saját életünk egyszer történelemmé válik. Hogy az iskola, amelynek folyosóján mindennap végigmegyünk, évtizedek múlva esetleg más néven működik. Hogy a padtársunkkal legközelebb öt, tíz vagy harminc évvel később találkozunk. Hogy egyszer majd fényképeket mutatunk egy olyan tanteremről, amelynek a helyén addigra labor, műhely vagy számítógépterem lesz.

Az öregedést kívülről látjuk. A lassabb járást, a ráncokat, az óvatos mozdulatokat. Belülről valószínűleg sokkal kevésbé egyértelmű. Az ember nem ébred egyik reggel arra, hogy mostantól idős. Viszi tovább mindazokat az életkorokat, amelyeken már áthaladt. A hetvenöt éves emberben ott van az ötvenéves, aki még tele volt tervekkel. A harmincéves, aki próbálta kitalálni, mit kezdjen az életével. A tizennyolc éves, aki az érettségi után kilépett az iskola kapuján. Talán még az a kisgyerek is, akit először hagytak egyedül hazamenni.

Kívülről mindebből kevés látszik

Amikor legközelebb egy idős ember sokáig keresi az aprót a pénztárnál, ettől még aligha válunk a türelem szobrává. Talán eszünkbe jut, hogy ő sem mindig ilyen tempóban élt. Valamikor futott a villamos után, kapkodva másolta le a házi feladatot, és pontosan tudta, melyik szünetben hol kell állni, ha látni szeretné azt, aki tetszik neki.

A győri osztály tagjai 1969-ben elballagtak, majd élték a saját életüket. Ötvenhét évvel később tizenhárman ismét leültek egymás mellé. Beszélgettek a régi időkről és arról, ami azóta történt velük. Búcsúzáskor ugyanazt mondták, amit feltehetően már más találkozók végén is: „Jövőre újra együtt…” Fiatalon egy év beláthatatlanul hosszúnak tűnik. Ötvenhét évvel az érettségi után már pontosan tudja az ember, milyen gyorsan eltelik.