1967 áprilisában, Palo Altóban egy történelemóra közben elhangzott egy kérdés, ami normális helyen is nehéz, iskolában meg pláne: hogyan lehetett azt mondani a II. világháború után, hogy „nem tudtunk semmiről”? Hogy lehetett egy egész társadalomnak úgy csinálnia, mintha nem látta volna, mi történik a szomszédban? Ron Jones, a fiatal tanár nem tudott rá egy jó, tiszta választ adni – ezért csinált valami sokkal veszélyesebbet: megpróbálta megmutatni.

A sztori, amit ma Third Wave-ként ismerünk, pár nap alatt futott fel. A források nem minden részletben egyeznek, de abban igen, hogy

ijesztően gyorsan önálló életre kelt.

És ami történt, az nem „náci jelmezes játék” volt. Inkább egy osztálytermi kísérlet arra, hogy az autoriter rend miért tud jó érzés lenni. Nem azért, mert „gonosz”, hanem mert egyszerű. Tiszta. Kiszámítható. És ha valami egyszerű, sokan megkönnyebbülnek tőle.

Az első nap még ártatlannak tűnt. A tanár fegyelmet kért: ülés, tartás, megszólalás rendje, rövid, pontos válaszok. A Guardian beszámolója szerint Jones konkrétan gyakoroltatta a „helyes ülést” és még a légzést is, és a diákok meglepően gyorsan rákattantak a szigorú keretre. A második-harmadik nap környékén a fegyelemből lett „közösség”, a közösségből meg mozgalom: jelmondatok, kézjel/salute, tagsági kártyák, zászlók, és a „mi” érzés, ami mindig ugyanazzal a mellékízzel jár:

ha van „mi”, akkor lesz „ők” is.

A Guardian-interjúkban volt diákok mondják el a legjobban, miért működött: Jones népszerű volt, csak pár évvel idősebb náluk, bíztak benne, és az egész eleinte játéknak tűnt – aztán egyszer csak komoly lett. És amikor komoly lett, a keret elkezdett viselkedni:

megjelentek a besúgók, a félelem, a toborzás, a szabályszegők vegzálása, és az a paranoid élmény, hogy nem tudod, ki jelent rólad.

Jones saját visszaemlékezésében (amit később írt meg) ugyanez a rémület jön át: hogy a dolog nem csak a diákokról szólt, hanem róla is – arról, milyen könnyű rácsúszni arra, hogy a rend és kontroll „izgalmas”. Hogy milyen gyorsan adja magát a szerep: aki irányít, az hirtelen úgy érzi, „végre működik a rendszer”.

A csúcspont egy nagy gyűlés lett, ahová már nem csak az osztály ment, hanem százak. Jones azt ígérte, országos mozgalom részei, és mindjárt a tévében bejelentik a vezetőt. A diákok bámulták a képernyőt… és semmi nem volt rajta. Üres adás. Aztán

jött a leleplezés: ez kísérlet volt – és utána náci felvételeket vetített, hogy lássák, mennyire ismerős a dinamika.

Ha van mondat, ami ebből a történetből benned marad, az nem a „fegyelem” vagy a „szabály”, hanem ez: nem kellett hozzá gonosz ember. Elég volt egy jó keret, egy karizmatikus felnőtt, egy adag bizonytalanság, meg az a nagyon emberi vágy, hogy tartozni akarok valahova. És ezért veszélyes a Third Wave története, még akkor is, ha ma már vitatják, melyik részlet pontosan hogyan zajlott, és mennyire Jones narratívája formálta a későbbi legendát. A lényeg ugyanis nem az, hogy hány tagsági kártya volt, hanem hogy az osztályterem képes volt pár nap alatt kicsiben lemodellezni: hogyan csúszik át a „közösség” a megfélemlítésbe.

Jones később azt mondta: nem csinálná meg újra, mert veszélyes – és azt is, hogy közben az ember a saját lelkében is felszabadít valamit: az élvezetet a rendből és kontrollból. (Ez az a mondat, amit a legtöbb felnőtt nem szeret hallani, mert kényelmesebb azt hinni, hogy „én immunis vagyok”.) A fasizmus nem mindig csizmával jön. Néha szabályrendszerrel jön. Néha „renddel”. Néha azzal az édes ígérettel, hogy végre egyszerű lesz minden.