Túl vagyok az összeomláson. Vagyis –​ gondolom –​ az elsőn. Kellett is, hogy legyen, nem lehet minden tökéletes. Aki nem tudja, miről van szó: pék-cukrásznak tanulok, 45 évesen, nulla kézügyességgel és szépérzékkel, de sütés iránti jelentős vággyal.

Újra gyakorlat. Kellett is már, némelyik online óránk oly pusztító, hogy jól esik végre újra csinálni valamit. Ahogy múlnak a hetek, egyre fontosabb ez a képzés nekem. Az elején úgy voltam vele, játék. Belekezdek, ha nem megy, bármikor abbahagyhatom. Nem kell senkinek semmit bizonyítanom. Felnőttként egyébként is nehéz összehangolni a munkát és az iskolát. Ebben persze az sem segít, hogy hétfőnként 14:30-tól, szardánként pedig 14:00-tól nekem iskolában kell lennem. Oké, hétfőn online, de akkor is.

Innen is hatalmas pacsi minden munkáltatónak, aki engedi a munkavállalóját tanulni. Munkaidőben.

Szóval, gyakorlat volt és én úgy készültem, hogy késni fogok. Egy rendezvényre voltam hivatalos, ahol ott akartam lenni. Azt meg mindenki tudja, hogy a fontos dolgok sosem a tanácsteremben dőlnek el, hanem kávészünetben és ebédkor. Az ebédidőben necces volt, de gyorsan belapátoltam mindent, beszélgettem, amennyit illik és siettem gyakorlatra.

Örömmel érkeztem. Nem is tudom, olyan „itthon vagyok” érzésem lett, amint beléptem a cukrász tanműhelybe. Osztályfőnökünk mindig lelkes, mindig segítőkész, mindig…szóval jó a közelében lenni, jó tanulni tőle. Mai tervünk: svájci kifli, diós-vaníliás csiga és persze gyümölcsös blundel tészta minden variációban. Magyarul hajtogatott élesztős tészta.

Ez a tészta nem könnyű darab, de most nincs kétségem, hogy rendben lesz. A hangulat talán azért is oldottabb, mert szünet előtti utolsó gyakorlat van. Mármint az egész iskolában. Mindent még gazdaságosabban csinálunk, mert másnap nincs bolt, ami marad, tuti kuka. Jót tesz a csapatnak ez a különleges alkalom. A szokásosnál is jobban összedolgozunk, bár továbbra is párokban, de mégis valahogy együtt.

Szépen alakulnak a tészták. Persze amit én nyújtok, az nem pont méret. Így aztán lesz egy kis felesleg, ez zavarhatna is, de most nem. Most az van, hogy: hát ez így sikerült. Felszabadító érzés átélni, hogy ha hibázok, nem történik semmi. Hogy akkor is lehetek majd pék-cukrász, ha nem lesz minden tökéletes. És történik valami –​ szakmailag is –​ furcsa dolog: Együtt dolgozunk, mindenki pontosan ugyanazt csinálja, tanárunk mindent felügyel, és mégis. Az egyik adag svájci kifli olyan, amilyennek lennie kell, a másik meg…nem. Mármint ti nem vennétek észre a boltban, de mi látjuk, tudjuk. És ami a legfurcsább: tanárunk sem tudja, mi történt. Ez a kis intermezzo tovább növeli jókedvem. Igen, van olyan, hogy mindent jól csinálsz és mégsem az lesz az eredmény, amit vártál. Persze nincs veszve semmi, egy ki fondant sok hibát el tud takarni.

A csigákat nem a mi csapatunk csinálja. Nyilván mindenki csinál mindent, de az irányítás egy másik négyesé. Ott sem stimmel minden, de egyrészt a végeredmény elképesztően finom, másrészt megszállt minket a „minden mindegy érzés”. Könnyeden, felszabadultan, tét nélkül sütünk. Tét persze valószínűleg eddig sem volt, csak az ilyen folyamatos önvizsgálatba merülő emberek, mint én, ezt el sem tudták képzelni.

Magabiztosságom odáig terjed, hogy a négy választható blundel kosár alakítás közül (szélforgó, virág, papucs, rácsos) a legnehezebbnek mondottat virágformát választom. Kész is lett, rendben is lett. Lehetne szebb is, de az ugye már nem én lennék. A lényeg, hogy a technika megvan, és most amúgy sem tudja kedvemet szegni semmi. Azért, amikor elkészünk minden munkával és vizsgálgatjuk a nem teljesen tökéletes svájci kifliket, kérdésemre, hogy ezzel vizsgán megbukok-e, frappáns válasz érkezik osztályfőnökünktől: Ha a másik terméked tökéletes, lehet akár egy nagyon gyenge hármas is. Hát kell ennél több???