A felnőttkori tanulásnak vannak szakaszai. Az ember lelkes. Mert tetszik neki egy szakma, hiszen messziről olyan jól néz ki. Aztán elkezd játszani a gondolattal, mi lenne, ha megtanulná. Végülis időt tud szakítani rá, államilag támogatott, szóval pénzbe se kerül. Mi baj történhet?

Nagyjából két hónapja tanulok pék-cukrásznak. Igen, az elején lelkes az ember. Először lát tanműhelyt és benne mindenféle izgalmas dolgot. Olyanná válik, mint egy idióta európai turista valamelyik indonéz szigeten: nahát, milyen érdekes ez a kör alakú dolog, amiből a levest eszitek! Tányér? De jó, mi is ilyenből eszünk Európában. Szóval naivvá, gyermekké válik. Minden ipari megoldás csoda, minden szép, minden új.

Aztán pár alkalom után megérkezik az önbizalom. Ez még rosszabb állapot.

„Mi már nem veszünk kenyeret boltból!” „Az én kiflimnek szebb a bélzete.” „Ez neked omlós tészta? Látszik, hogy teljesen tönkrement benne a sikérváz. Meg nem enném!”

De a hullámvasút alja még csak most érkezik. Pék gyakorlat van. Nincs semmi izgalom bennem. Miért lenne? Csak a szokásos, már úgyis tudok mindent. Ráadásul megint a fonásokat gyakoroljuk. Ugyan kérem?!

Előkészülünk. Jól esnek az ismert mozdulatok, jól esnek az ismerős tárgyak, hangok, hangulatok. Gömbölyítünk, nyújtunk, minden a szokásos.

Aztán jön az összeomlás.

Nem akar sikerülni semmi. Nem jók a fonások, minden szál összekeveredik a kezemben és a fejemben. Az újak, amiket tanulunk és a régiek, amelyeket elvileg már tudok. Négy óra alatt alig sikerül valami. Nem baj, tanárunk tényleg végtelen türelemmel és támogatással fordul felénk, senki sem érezheti magát egy rakás szerencsétlenségnek. Még én sem. Persze azért meglehetősen összetörten hagyom el a tanműhelyt.

Bánatom a hétvégére dühös daccá változik. Nehogy már ne tudjak megcsinálni valamit. Sőt! Bármit! Szombatig érlelem magamban a bugyborékoló haragot a fonások iránt, de csak vasárnap kezdek sütni. Amúgy sem értem nagyon rá, mert dolgozatot kellett leadnom a hajtott leveles tésztákról. A leveles tészta mindig is lenyűgözött. Nem tudom, mi az oka, de valahogy tetszik, amikor megsülve szépen kinyílik minden rétege és persze az sem elhanyagolható, hogy a készítéshez szükséges vajmennyiség megfelel egy közepes méretű Közép-Afrikai ország teljes népessége egy havi fogyasztásának.

Vasárnap tehát jöjjön a croissant. Ez nagyjából olyan vállalkozás, mint aki lepattan a Vivicitta 12 kilométeres távjáról, ezért legközelebb nekiugrik a maratonnak. Nos, az én esélyeim is hasonlóak voltak. Belekezdek, de már ekkor érzem, hogy nem lesz jó. Van receptem, van mindenem, de valahogy mégsem áll össze bennem, hogy mit és hogyan kell csinálni. És –​ lássuk be –​ nincs meg bennem az alázat. Nagyjából mérek, nem várok eleget a keléseknél, és már a sütőben a tészta, mikor rájövök, hogy egy hozzávaló ki is maradt. Egyszóval összecsapom a dolgot. Az eredmény pedig:

Itt a következő összeomlás.

Mondjuk meglepett nem lehetek. Ebből a borzalomból, amit műveltem, csoda lett volna, ha valami kisül. Szó szerint is. Keletlen, a tetején égett, szánalmas croissant-jellegű valamikkel a kezemben állok a konyhában. Sajnálom a felhasznált rengeteg vajat, sajnálom az összecsapott munkámat és leginkább sajnálom magam.

Mindenesetre leckének megfelelő. Pontosan tudom, hogy ez a hét kuka. Máshol jártak a gondolataim, önhitt és túlzottan magabiztos voltam. Önsajnálatom hétfő délutánra csap át  saját magam felé tanúsított végtelen iróniába. Online óránk első 15 percében nagyjából 15 olyan dolgot hallok, amelyet elhibáztam mindössze 30 órával korábban. Sikertelenségem megnyugtat.

Elkönyvelem, hogy egy hülye vagyok, de van remény

és ha igazán odateszem magam, igenis tudok jó, szép, finom dolgokat készíteni. És egyébként volt, ami sikerült a gyakorlaton. Csak, hogy erőt merítsünk a továbbiakra. Én is, ti is.