Volt egy cikkünk arról, hogy milyen érzés felnőttként tanulni! Mivel annyira sokan olvastátok, hát folytatjuk a pék-cukrász kalandokat.

Péntek van, délután öt óra. A cukrász gyakorlatom látszólagos sikereitől megrészegülve játszi könnyedséggel fogok neki a tanult két sütemény elkészítésének otthoni környezetben.

Mi baj történhet? Röviden: Minden.

A forrázott tészta nem akar sikerülni. Elsőre sem, másodjára sem. Nem jött fel, nem csinál semmit, kemény és élettelen. Miközben lelkesen keverem a sárgakrémet – az legalább jól sikerült – azon tűnődőm, ha ebből cikk lesz, mire fogjam majd kudarcom. Azt hiszem, a lisztre fogom kenni a dolgot. Meg a sütőre. Meg az olajra. Szóval nem én hibáztam.

A következő gyakorlat előtt elzarándokoltam egy cukrászkellék boltba. Kénytelen voltam, mert előírás a fehér nadrág, fehér póló, fehér sapka, ezek pedig ugyebár nem képezik szerves részét egy férfi hétköznapi ruhatárának. Soha többet nem járok másik boltba! Az eladók lelkesen nyugtatnak, hogy a 3XL az nem nagy, náluk 5XL-ig vannak ruhák, de persze nagyobbat is tudnak rendelni. A pék, cukrász, szakács szakmák árnyoldala…

Meglátok egy igazán szépséges cukrászkabátot. Tudjátok, olyat, amelyet a tévében hordanak a világbajnok cukrászok, meg a mesterszakácsok. Egy kicsit szemezek vele, aztán elengedem. Megbeszélem magammal, hogy ha egyszer sikerül minden vizsgám, kapok magamtól egy ilyet, addig azonban nem érdemlem meg.

Szerda, 13:50. 30 év után ismét egy iskolai öltözőben találom magam. Kavarog bennem egy rakás érzés, mint dagasztógépben a kenyértészta. A tesiórák előtti rettegés a rúdmászástól (most komolyan, ki az aki fel tudott mászni???), a különféle versenyek utáni önfeledt ünneplések, az ismeretlen gyakorlat, tanár, feladatoktól való félelem. Na mindegy, most már itt vagyunk, elszaladni nem lehet, valami majd csak lesz.

Talpig fehérben indulok a péküzem felé. Úgy érzem magam, mint egy jelmezbálban, ahol nekem van a legbénább jelmezem. Valahogy az egész olyan idegen még. Aztán a folyosón

szembejön mindenki Zsuzsa mamája, akivel sokszor forgattam már különböző versenyeken ugyanezeken a folyosókon. Meglát, elmosolyodik, kezét pacsira emeli. Kell ennél több?! Még mindig hülyén érzem magam jelmezemben, de már nem zavar.

A pék gyakorlat nagyon jól esik. Oldott légkör, laza, odafigyelő, közvetlen tanár, rengeteg emészteni való információ. A sok munka jó, mert nincs időm kényelmetlenül érezni magam, hogy felnőttként itt bohóckodok. Gyakorlótésztát dagasztunk – vagyis olyan tésztát, amely nincs ízesítve, nem alkalmas igazán semmilyen termékre, tényleg csak arra szolgál, hogy gyakoroljunk rajta egy csomó különböző gyúrást, formázást, fonást.

A pék gyakorlat egy idő után már nem esik olyan jól. Rengeteg tésztát gyúrunk, gömbölyítünk, fonunk. Amikor kész, kezdjük elölről. A négyórás gyakorlat harmadik órájában kifejezetten fárad a derekam.

Mindig mondják, hogy komoly fizikai munka ez a szakma, ami teljesen így is van.

Közben azonban mindenki feloldódik, olyan egy kicsit a hangulat, mint régen lehetett a fonóban, vagy kukoricafosztáskor. Mindenkinek jár a keze és közben a szája is. Igazi közösségi élménnyé válik a sok fonás. Mondjuk ismét az elbizakodottság bűnébe esek. Vizsgázott sziklamászóként rengeteg csomót kell tudnom kötni, biztosra vettem, hogy itt sem lesz semmi gond. Szerintem ezt a részt, most hagyjuk, a lényeg, hogy a tanárunk bátorító szavai és magától értetődő segítőkészsége minden nehézségen átlendített.

Hivatalosan ilyen egy briós

Ja! És persze itt is lehet bármit enni a gyakorlat alatt. Mondjuk nem sütöttünk semmit, mert csak gyakorlótésztával dolgoztunk. Szóval gondolhatjátok, hogy éhen maradtunk, de ez természetesen a pék-cukrász képzésen lehetetlenség. Nem sokkal korábban a Skills-re készülő versenyzőknek volt edzése (lehet így mondani???), és ami nem sikerült tökéletesre, azt meghagyták nekünk. Ezek a csodák még mindig bátran eladhatók lennének bármelyik elit étteremben, csak hát a versenyelvárások sokkal szigorúbbak. Így történt, hogy életem legcsodálatosabb kakaós csigáját ehettem egy nagy kupacból, és olyan pain au chocolate-t, amilyet nem is tudtam, hogy létezik, pedig sok ország sok pékségében jártam már. Szóval köszi versenyzők, tökéletes volt! Mivel pedig nem volt mit gyakorolni otthon, bánatomban sütöttem egy kis túrós batyut.