_
hirdetés
_
hirdetés
Sajnos egyszer mindannyiunk életébe beköszönt az az időszak, amikor valamelyik családtagunk miatt kapcsolatba kerülünk ápolókkal. Legyen az kórházi, házi vagy idősek otthonában dolgozó ápoló.
Azzal mindannyian egyet értünk, hogy ez egy nehéz szakma, és nem is való mindenkinek. Eszter időseket gondoz egy otthonban. Nála kedvesebb, pozitívabb embert keveset ismerek, a munkájához azonban nem mindig elég ez a hatalmas vidám lendület.
Miért választottad ezt a szakmát?
Azért választottam, mert azt hittem, hogy ez egy egyszerű szakma, elmegyek segítek és kész. Csak a segíteni akarás vezérelt, csak a szépséget láttam. Főleg az időseken akartam segíteni. Az anyukám is idős, és gondoltam , hogy egy nap majd őt is gondozni kell. A mostani tudásommal, még egyszer már nem biztos, hogy a lelki háttér miatt ezt a szakmát választanám.
Mennyire terhel meg lelkileg?
Nagyon megvisel, nyilván nem akkor nehéz, amikor elkezded tanulni a tananyagot, hanem amikor beteszed a lábad az idősek otthonába gyakorlatra, és meglátod azt a sok idős beteget egy helyen, akkor.
Akkor nehezedett a lelkemre minden, amikor megláttam az arcokat, és a szomorúságot, megéreztem a szagokat, mikor meglátod a demens betegeket, hogy csak ülnek, és néznek, és azt sem tudják szegények, hogy hol vannak. Az jut eszedbe, hogy akár a te hozzátartozód is lehetne éppen Ő.
Másik gondolat ami megfogan, hogy egyszer te is ide juthatsz. Sírtam is nem egyszer gyakorlaton, sajnáltam őket.
Kaptatok valamiféle lelki felkészítést akár a tanulmányaitok alatt, akár tanácsokat?
Pszichológián tanultuk, hogy hogyan kell feldolgozni ezeket a helyzeteket, és, hogy hogyan kell a betegeknek könnyebbé tenni beszélgetéssel, meg, hogy meghallgatjuk őket, tanácsot nagyon nem tudunk adni. Mindezt fel kell dolgoznunk, úgy, hogy magunknak ne ártsunk vele.
Mi az, ami erőt ad, amire azt mondod, hogy: ezért megéri csinálni?
Nem szabadna, de biztos van mindenkinek kedvence. Amikor egy néni évek óta fekszik az ágyban, és senkivel nem beszél, csak néz maga elé, te meg eteted, és beszélsz neki: Mi a helyzet, hogy van? Finom az ebéd? – Mondták a nővérek, hogy nem beszélget senkivel. – és egyszer csak megszólal a néni, hogy: igen finom! Nyújtja a kezét, ami le van bénulva és elkezdi megsimogatni az arcom, csak egy pár kedves mondatért.
Ez erőt ad, mert szereztem már neki egy fél órát, ami jó. Az a mosoly, amikor belépünk, mert várnak minket tanulókat, már elfelejted a szagokat, mindent.
_
hirdetés
_
hirdetés
Azok az ápolók, akik régebben dolgoznak a szakmában, ők hogy bírják, mit tanácsolnak nektek?
Van, aki befásult, van, aki nagyon nagy türelemmel csinálja, erre született, és a betegek szeretik is. Persze vannak, akiknek nem ezt a szakmát kellett volna választaniuk. Ez lehet a kiégés, tanultuk, hogy már belefásulnak, elfáradnak a nővérek. Szerintem az egészségügyi szférában a kórházakban és az idősek otthonában a legtöbb a kiégés.
Manapság sokan mennek ki külföldre házi ápolást vállalni, akár szakképzetlenül is.
Talán nekik még nehezebb dolguk lehet, mert nem tanulják meg azokat a praktikákat, amikkel a lelküket felvértezik az olyan esetekre, amelyekre még a szakképzett ápolók is azt mondják, hogy kemény szituáció. Flóra házi beteg gondozó volt Németországban.
Lelkileg a legnehezebb része az ápolásnak, amikor megsajnálod a beteget. Én egy nagyon beteg, mozgás és beszédképtelen embert ápoltam. Az első 5 hétben nagyon sokat sírtam, amiatt, hogy igazán nem tudok rajta segíteni. Mint ahogy mást is, ezt is megszokja az ember.
Amikor már másodszor mentem vissza, tudtam, hogy mit hogyan csináljak, hogyan tegyem jobbá a napját. Ezek szörnyű dolgok, amikor 50 évesen, még sok sok ideje lett volna élni, és a genetika közbeszól. Mindent értett, amit mondtam neki, a szeméből, arckifejezéséből néha, abból, hogy elmosolyodik lehetett tudni, hogy érzékeli, hogy mi van körülötte. Ez erőt ad az embernek. Látom, hogy a munkámtól egy ember napja egy kicsivel jobb lesz. Ha ez csak egy mosoly, akkor az már megérte.
Bármilyen ápolóról legyen is szó, a legnehezebb része a hivatásnak a halál. A halállal való találkozás.
A házi beteggondozókat ez jobban megviseli, hiszen ott egy betegre koncentrálnak, vele szorosabb kapcsolatba kerülnek.
Több ilyen ismerősöm átélte már, hogy a szeretett gondozottja eltávozott közülünk. Ilyenkor rendre magukba roskadtak pár hónapra, akár fél évre is, és mással próbálják kitölteni az űrt, vagy az életüket, hiszen a legtöbb esetben családtagként szerették a beteget, és a család is a részeként kezelte az ápolót.
Miután a lelki sebeik elkezdtek begyógyulni, mind visszamentek másik beteget gondozni, fogadalmakkal felvértezve, hogy többé nem engedik magukhoz lelkileg közel a gondozottat. Kinek sikerül, kinek nem.