Most épp nagyot megy az interneten egy japán kismajom. A neve Punch, és az a „trükkje”, hogy egy hatalmas orángután plüssbe kapaszkodik, mintha az lenne a világ legbiztosabb pontja. Nem azért, mert ő a TikTok marketingese. Azért, mert árva, az anyja elutasította, és a plüss lett az, amihez lehet menni, ha minden más bizonytalan. A sztori már odáig jutott, hogy az emberek zarándokolnak miatta az Ichikawa City Zoo-ba, és a gondozók azt figyelik, mikor kezd végre rendesen beilleszkedni a csapatba.

Ha ez az egész ismerősen szíven üt, az nem véletlen. Az emberi agy (és a főemlős agy) nem úgy működik, hogy „kaja = anya”. Néha a kaja csak kaja. Az „anya” meg valami más: melegség, kapaszkodó, testközel, biztonság. És ezt

a pszichológia egyik leghíresebb – és ma már etikailag vállalhatatlanul kemény – kísérletsorozata hozta be a köztudatba: Harry Harlow drótanyája és szőranyája.

A huszadik század közepén volt egy nagyon divatos, nagyon steril elképzelés arról, hogy a gyereket nem kell „túl sokat” ölbe venni, mert elkényezteted. Az érzelmek sokáig gyanúsak voltak: szép-szép, de nem mérhető. Harlow meg fogta, és azt mondta: akkor mérjük.

A kísérlet lényege elsőre szinte komikusan egyszerű: rhesusmajom-kölyköket elválasztottak az anyjuktól, és két „pótanyát” kaptak. Az egyik egy drótból készült váz, sokszor cumisüveggel (tehát kajával). A másik egy puha, szövetborítású „szőranya”, gyakran kaja nélkül. A kérdés tényleg ennyi volt: melyiket választják? A válasz pedig az a fajta egyszerű igazság, amitől a felnőtt világ zavarba jön: a majomkölyök a puhához bújt. Nem azért, mert „romantikus”. Hanem, mert ott volt a biztonságérzet. Elment enni a drótra, aztán vissza a puhához. A „kontaktuskomfort” (Harlow szava rá: contact comfort) nem mellékes luxusnak tűnt, hanem alapnak.

És itt jön be Punch, a mostani japán „plüssmajom”: ugyanazt látod modern, virális formában, csak most nem laborban, hanem egy állatkertben, ahol a gondozók egy plüsst adtak egy elutasított kölyöknek, hogy legyen mibe kapaszkodnia. A net meg erre ráugrik, mert igen: felismerjük. A kapaszkodás nem vicces. Az kapaszkodás.

Harlow nem állt meg ott, hogy „a puha kell”. Megnézte azt is, mire használja a kölyök ezt a biztonságot. És ez az a rész, ahol a történet nem cukiság, hanem rendszer. Amikor a kölyköket idegen, ijesztő helyzetekbe tették, a puha pótanya bázisként működött: a majom elindult felfedezni, visszafutott kapaszkodni, aztán újra elindult. Ha nem volt ott a „bázis”, a kölykök sokszor lefagytak, kuporogtak, nem mentek sehova.

Ez az a pont, ahol a „szeretet” hirtelen nem költészet, hanem funkció: a biztonság nem puhít el. Mozgat.

Nem attól mersz kimenni a világba, hogy nincsen szükséged senkire. Attól mersz kimenni, hogy van hova vissza.

Aztán Harlow elment a falig. És itt már nem a „szőranya–drótanya” az érdekes, hanem az izoláció.

A részletekbe nem megyek bele úgy, mert erősebb lenne, mint egy horrorfilm, de a lényeg: voltak olyan vizsgálatok, ahol kölyköket hosszú időre társas izolációban tartottak. A következmények súlyosak voltak: a társas viselkedés szétesése, zavarok, önsértő viselkedés is szerepel a beszámolókban, és a későbbi írásokban Harlow maga is elismerte, mennyire brutális irányba ment el a labor.

Ezért is fontos ma már úgy beszélni erről, hogy egyszerre legyen benne két mondat:

Tudománytörténetileg óriási hatású volt: ráerősített arra, amit például Bowlby a kötődésről elméletben mondott, és ami addig sok helyen túl „érzelgősnek” tűnt.

Etikailag viszont ma már vállalhatatlan: és ez nem utólagos finnyásság, hanem annak a felismerése, hogy az élőlény nem „eszköz”, még akkor sem, ha az eredmény igaz.

És akkor vissza Punchhoz, mert ott a jelen idejű csavar: az internet most egy olyan majmot néz napok óta, aki a plüssébe kapaszkodik, és valamiért ez mindenkinek nagyon sok. Nem azért, mert cukinak akarjuk látni. Hanem mert a kép egyszerre ártatlan és kényelmetlen: a kapcsolódás nem dísz. Szükséglet.

Harlow ezt laborban mutatta meg kíméletlenül. Punch meg most megmutatja úgy, hogy közben milliók látják: mi történik, ha egy kölyöknek nincs meg a helye, és kell neki egy valami, ami legalább addig biztos pont, amíg emberek (vagy más majmok) végre befogadják és gondoskodnak róla.