Az osztályban az igazság ritkán néz ki úgy, mint egy gondolat. Inkább úgy, mint egy hangulat. Egy félmondat. Egy vállvonás. Egy „állítólag”. Aztán egyszer csak ott találod magad, hogy húsz ember teljes nyugalommal mondja ugyanazt – és hirtelen nem is az a kérdés, igaz-e, hanem az, hogy te miért nem vagy vele képben. A többség ilyenkor úgy viselkedik, mint egy pecsét: rányomja a papírodra: HITELES.

A helyzet az, hogy ez nem feltétlenül propaganda, nem mindig manipuláció, és nem is mindig rosszindulat. Sokszor egyszerűen így működünk:

ha bizonytalanok vagyunk, a többiek döntéseit információként használjuk.

És amikor elég sok döntés ugyanabba az irányba mutat, akkor a saját jelzésünk – a saját józan eszünk, tapasztalatunk, gyanúnk – valahogy elkezd halkulni. Mintha nem lenne már ildomos.

Ezt hívják információs lavinának, vagy dominóhatásnak. És az egyik legjobb dolog benne (mármint tudományosan) az, hogy nem csak elmélet: szépen, tisztán, kísérletben is meg lehet nézni, hogyan születik meg az a pillanat, amikor már mindenki „tudja”, miközben valójában csak követ.

A két urna és az osztálynyi ember, aki egyszerre kezd el tévedni

Képzelj el két urnát! Az egyikben több piros golyó van, a másikban több kék. Semmi különös – egy átlag kedd délután a közgazdaságtanban. Anderson és Holt 1997-es labor-kísérletében az történt, hogy kiválasztották az urnák egyikét, majd a résztvevők egymás után kaptak egy-egy „privát jelzést”: láttak egy húzott golyót (pirosat vagy kéket). Ez volt a saját információjuk. Aztán tippelniük kellett, melyik urnát választották – és ami fontos: mindenki hallotta az előzők tippjeit. Ezen a ponton az ember azt gondolná: „oké, de hát ha én látok kéket, akkor kéket mondok, nem?” Igen. Az elején. Aztán történik valami, ami az osztálytermekben is ismerős: a többiek magabiztossága elkezd dolgozni helyetted.

Mert, ha az első ember kéket mond, a második is kéket mond (mert ő is kéket látott, vagy csak úgy érzi, a másik biztos jobban vágja), a harmadik pedig pirosat lát… akkor a harmadik fejében elindul a számolás. Nem matekpélda, inkább társas algebra: oké, én pirosat láttam, de előttem ketten kéket mondtak. Lehet, hogy ők ketten két külön jelzésből rakták össze. Lehet, hogy az én pirosom csak egy kivétel. Lehet, hogy ők már többet tudnak.

És a harmadik végül simán bemondja a kéket – a saját jelzésével szemben.

Innentől dominóhatás van. Nem azért, mert mindenki ostoba. Hanem mert teljesen racionálisnak tűnik azt hinni, hogy a többiek döntése mögött információ van. Csakhogy van egy apró gond: a többiek döntése mögött sokszor már nem információ van, hanem… a többiek döntése.

A dominóhatás legszebb (és legijesztőbb) pontja az, amikor a csoport már olyan stabilan megy egy irányba, hogy a később jövők hiába kapnak ellenkező jelzést, már nem mernek kilógni – vagy úgy érzik, nincs is értelme. A rendszer összezár. Ez az a pillanat, amikor egy teljesen hétköznapi osztálydinamikát látsz laborban: nem kell hozzá bully, nem kell hozzá vezér, nem kell hozzá gonosz terv. Elég az, hogy egymás után döntünk, és látjuk egymást.

A „de hát mindenki ezt mondja” nem bizonyíték, csak zajszűrés

Az információs lavina logikáját Bikhchandani, Hirshleifer és Welch írta le klasszikus elméleti formában a ’90-es évek elején:

ha elég ember megy egy irányba, egy ponton túl már optimálisnak tűnik követni őket, még akkor is, ha neked lenne egy másik jelzésed.

A tömeg ilyenkor nem csak nyomást gyakorol, hanem „adatot” szolgáltat – legalábbis úgy tűnik. A suliban ennek az a hétköznapi neve, hogy „tuti”. Meg „állítólag”. Meg „a többiek mondták”.

Az információs lavinák gyakran törékenyek. Elég egy új, erős jelzés, egy hitelesnek tűnő ellenpélda, egy „tanár most tényleg tudja” pillanat, és a tömeg hirtelen átvált. Mintha tegnap nem ugyanazt mondta volna húsz ember egyszerre. Ezért tűnnek a csoportvélemények néha hisztérikusan ingadozónak: nem (csak) hangulat, hanem instabil információ-ökoszisztéma.

A zene, ami azért lett „jó”, mert mások már letöltötték

Ha a két urna túl sterilnek tűnik, van egy modern, sokkal ismerősebb verzió: a „mindenki ezt hallgatja” világa. Salganik, Dodds és Watts 2006-ban csináltak egy online kísérletet, amit kulturális piacnak hívtak. A résztvevők ismeretlen zeneszámok közül válogattak, és letölthették őket. A trükk az volt, hogy több „világot” hoztak létre. Ugyanazok a dalok, ugyanaz a felület – csak az egyik világban láttad, mások mit választottak (letöltésszámok, népszerűség), a másikban nem.

Nyilván nem meglepő, hogy

ahol látszott a többiek döntése, ott a siker egyszerre lett igazságtalanabb és kiszámíthatatlanabb.

Nem az nyert mindig, ami „objektíven” a legjobb (amennyire ilyen létezik egy dalnál), hanem az, ami kapott egy kis korai lökést. És ami igazán szép: ugyanaz a dal az egyik világban lehetett sztár, a másikban pedig a kutyát sem érdekelte – pusztán azért, mert a társas jelzés másfelé lökte a lavinát.

Ez a bandwagon (a „felülök a hype-vonatra”) laborverziója. Nem kell hozzá nagy marketing. Elég, hogy látod: mások már ott vannak rajta. És innentől a döntésed egy része nem a dalról szól, hanem arról, hogy nem akarsz kimaradni – vagy csak egyszerűen azt gondolod,

ennyi ember nem tévedhet. Pedig de. De tud. Csak együtt.

Az „igaznak hangzik” külön sportág: amikor a sok ismétlés igazság-érzetet gyárt

Van a dominóhatásnak egy még olcsóbb üzemmódja is: nem is kell látnod, hogy mások mit csinálnak. Elég, ha ugyanazt a mondatot sokszor hallod. A pszichológiában ezt illuzórikus igazság-hatásnak nevezik: Hasher, Goldstein és Toppino klasszikus kísérleteiben a résztvevők később igazabbnak értékeltek olyan állításokat, amikkel már találkoztak korábban – pusztán az ismerősség miatt.

Magyarul: a „sokszor hallottam” könnyen átváltozik „biztos így van”-ná.

Ez azért csúnya az iskolában (és a szakmatanulásban is), mert a fél-információk így válnak stabil „tudássá”. A műhelyben: „ezt így szokás”. A konyhában: „mindig így csináltuk”. A tantárgyban: „a tanár úgyis így kéri”. A chatben: „már mindenki mondja”. És mire észbe kapsz, már nem is emlékszel, mi volt az eredeti forrás. Csak az marad: ismerős, tehát igaz.

Miért olyan erős ez osztályban?

Mert az osztály egy kicsi, zárt információs rendszer. Nem végtelen forrásból tájékozódsz, hanem ugyanazoktól az emberektől, ugyanazokban a helyzetekben, ugyanazokkal a tétjeikkel: státusz, ciki, beilleszkedés, túlélés. És ebben a térben a „népszerű” nem csak ízlés, hanem jelzés is. Azt üzeni: ez a biztonságos válasz. Ezzel nem fogsz kilógni. Ezt fogadja el a közösség.

Az információs lavinák ezért néha teljesen racionálisnak érződnek belülről. Nem az agyad romlott el, hanem a környezeted ad olyan inputot, ami mellett a követés olcsóbb, mint a gondolkodás. Csak a végén jön a felismerés, hogy a csoport nem tévedhetetlen – maximum hangos. És ha nagyon csípősen akarjuk: a többség sokszor nem az igazságot választja, hanem a legkisebb társas kockázatot. Az igazság meg ott marad a sarokban, mint egy félkész jegyzet: „majd később, ha nem lesz ciki”.