Ez nem nyelvtan, nem irodalom, nem kommunikációelmélet – mégis naponta használják. Az emoji ma már nem díszítés, hanem jelentéshordozó rendszer.
Olyan nyelv, amelyet a diákok ösztönösen sajátítanak el, miközben a felnőttek jelentős része még mindig azt hiszi, hogy ezek csak „cukik kis piktogramok”.
A digitális kommunikációkutatás ezt már évek óta mondja. A University of Amsterdam digitális pragmatikával foglalkozó vizsgálatai szerint az emojik funkciója nem az érzelmek kifejezése, hanem a jelentés finomhangolása. Ugyanaz a mondat emoji nélkül parancs lehet, emojival kérés. Emoji nélkül lezárás, emojival nyitva hagyott kapcsolat. A diák ezt érzi. A tanár gyakran nem.
Egy „Rendben.” a Krétában vagy Teamsen pont olyan, mint egy becsapódó ajtó. Ugyanez egy 👍-kal már lehet együttműködés.
Egy 😐 viszont passzív agresszió. Egy 👀 pedig figyelmeztetés. Ezeket a jelentéseket nem tanítják sehol, mégis minden osztályban működnek. Olyan ez, mint egy élő nyelvjárás: aki benne él, érti. Aki kívülről nézi, félreérti.
A kutatások szerint az emojik használata nemcsak generációs kérdés, hanem biztonsági jelzés is.
_
hirdetés
_
hirdetés
A Stanford Digital Youth Lab egyik 2021-es elemzése kimutatta, hogy a diákok nagyobb eséllyel kérdeznek vissza, jeleznek bizonytalanságot vagy kérnek segítséget olyan kommunikációs térben, ahol az érzelmi árnyalás lehetősége adott. Vagyis ahol nem csak szöveg van, hanem visszajelzés is. Egy emoji itt nem gyerekesség, hanem kapu.
És itt jön az iskola vakfoltja. Az oktatás formális nyelve sokszor érzelemmentes, steril, végleges. A diák digitális nyelve ezzel szemben folyamatosan puhatolózik: „oké vagy?”, „értem?”, „haragszol?”, „lezártuk?”. Amikor ez a két nyelv találkozik, gyakran nem párbeszéd, hanem félrecsúszás történik. A tanár tárgyilagos akar lenni, a diák ezt hidegnek érzi. A diák visszajelezne, a tanár ezt tiszteletlenségnek olvassa. Pedig itt nem fegyelemről, hanem kódról van szó.
Fontos látni, hogy az emoji nem pótléka a gondolkodásnak, hanem eszköze. A diák nem azért küld 😅-t, mert nem tud fogalmazni, hanem mert pontosítani akar. Árnyalni. Menteni a helyzetet. Ez a fajta metakommunikáció a tanulásban is jelen van: mikor mer kérdezni, mikor hallgat el, mikor lép hátra. Aki ezt nem érti, könnyen azt hiszi, hogy „ezek a gyerekek nem kommunikálnak”. Valójában nagyon is. Csak más nyelven.
A kérdés nem az, hogy az iskolának „át kell-e vennie” az emojikat. Nem kell. A kérdés az, hogy felismeri-e: ez egy létező kommunikációs réteg, amely hat a tanulásra, a biztonságérzetre és a kapcsolatokra. Ugyanúgy, ahogy a testbeszédet vagy a hangszínt is figyelembe vesszük egy osztályban, a digitális térnek is vannak nem kimondott jelei. És ezekről most már nem lehet úgy tenni, mintha nem lennének. A diákok már beszélik ezt a nyelvet. A kérdés csak az, hogy az iskola hajlandó-e legalább érteni.
