1998-ban érettségiztem. Nagyjából azt sem tudtam, mi fog történni, csak azt, hogy ezen múlik a jövőm. Pedig az még más felállás volt, az egyetemekre külön felvételi volt, azzal még inkább riogattak. Az volt csak a biztos, hogy most dől el a jövőm.
Nagyjából jó tanuló voltam, csak a reáltárgyak voltak reménytelenek számomra. Ha esetleg ezt nem vettem volna észre, a matektanárom nagyon ügyelt rá, hogy mindenképpen eszembe véssem.
A négy év alatt kétszer feleltem. Egyszer első félévben, amikor megtudtam, hogy hülye vagyok. Aztán még egyszer utolsó félévben. Akkor megtudtam, hogy még mindig hülye vagyok. Simon tanár úr annyit tett még hozzá lemondóan: ha maga miatt szóbeli tételsort kell írnom matekból, jön nekem egy láda sörrel. A matekhoz nem értettem, de azért a marketingszemlélet megvolt már bennem, mert kapásból annyit mondtam: Legyen két láda és nem kell tételt írni!
Mindenből ötösre érettségiztem, minden tökéletes volt, csupán a matek lett hármas. (Csodájára járt mindenki, mert a középiskolai négy év alatt soha nem volt még ilyen jó jegyem matekból.) Emlékszem, volt egy kombinatorika feladat: tudjátok, az „egy kalapban 10 fehér és 5 piros zokni van, hányadik húzásra lesz biztosan 2 fehér és 1 piros zoknim” típusú idiótaság. Na én ezt az érettségin azonnal megoldottam. Ki is jött az eredmény és nem a szokásos 126 km, hanem egy rendes, értelmezhető szám, ami akár megoldás is lehetne. Én pedig ott ültem és nem értettem. Nem hittem el, hogy én tudhatok valamit. Hogy nekem is kijöhet egy igazi eredmény. Öt percig lestem a többiek papírját, hogy nekik is ez jött ki? Ennyire volt ismeretlen élmény, hogy valami sikerülhet matekból. Pláne, hogy éppen a teljes jövőm múlik rajta.
_
hirdetés
_
hirdetés
27 éve vannak magántanítványaim. Megszámlálhatatlan mennyiségű szobában ültem megszámlálhatatlan mennyiségű asztal mellettem és megszámlálhatatlan órát görnyedtem a legkülönbözőbb egyéniségű gyermek mellett, próbálva segíteni nekik, hogy minden rendben menjen.
Egyetlen közös volt bennük: a szorongás, hogy most dől el a jövő.
Mindenki máshogy viselte, de a vége mindig ez volt: a szorongás, hogy nem tudok megfelelni a tanáraimnak, a szüleimnek, jobb esetben magamnak. Néhányan talán még nekem is meg akartak felelni, ami persze a tökéletes tévút, de hát ez van.
1998 óta sokat változott a rendszer. Kétszintű lett az érettségi, nagyjából annyiszor próbáljátok meg, ahányszor akarjátok, rengeteg módja lett a pontgyűjtésnek, az egyetemek is máshogy állnak már a felvételizőkhöz, elég csak a PontOtt Party-kra gondolni. A szorongás mégsem változott. Hiszen a jövő most dől el, mert az érettségin múlik minden.
Igazatok van: az érettségi nagyon fontos. Számít, hogy felvesznek-e. Hogy oda vesznek-e fel, ahova vágysz. Számít, hogy büszkék lehessenek a szüleitek, a tanáraitok és persze anyukátok fodrásza is fontos, hogy legyen neki mit mesélni, miközben készül anyukátok frizurája.
Tényleg számít, mert az jó, amikor vannak céljaitok, amelyeket el akartok érni.
Tényleg fontos, hogy megtanuljatok stresszhelyzetben, folyamatos nyomás alatt is jól teljesíteni, tényleg fontos minden.
De igazából ez az egész nem fontos. Nem most dől el a jövőtök!
Minden nap eldől, de az tuti, hogy nem az érettségi eredményeiktől lesz valamilyen a jövőtök.
1998-ban nem vettek fel jogra. 27 éve dolgozom újságíróként, szerkesztőként, kommunikációs szakemberként. Nem 1998 júniusában dőlt el a jövőm. Illetve akkor dőlt el. Akkor is. És még legalább ezerszer azóta.
