A pszichiátriai diagnózisnak van egy kellemetlen tulajdonsága: ha egyszer megkapod, utána sok minden úgy fog kinézni, mintha mindig is oda tartozott volna. Ugyanaz a mondat más értelmet kap. Ugyanaz a gesztus. Ugyanaz a hallgatás. A címke nem csak leír. Átír.
David Rosenhan 1973-as Science-cikke ezt a „címke-átírást” vitte fel színpadra. Nem finoman, nem elegánsan, hanem úgy, hogy az egész szakma rángatózni kezdett tőle. A kérdés, amivel indít, egyszerű és szemtelen: ha létezik „józan” és „őrült”, akkor honnan tudjuk biztosan, melyik melyik?
Nyolc ember, három szó, tizenkét kórház
A kísérlet első fele olyan, mintha valaki direkt a rendszer gyenge pontjára nyomná az ujját. Nyolc „teljesen józan” ember (Rosenhan megfogalmazása szerint: olyanok, akiknek nincs és nem is volt komoly pszichiátriai zavaruk) jelentkezett felvételre különböző amerikai pszichiátriai kórházakba. A helyszínek vegyesek voltak: állami, szövetségi, egyetemi fenntartású intézmények, különböző államokban, eltérő körülményekkel. Rosenhan szerint összesen 12 kórházba jutottak be, 5 államban.
A belépő-trükk egyetlen tünet volt: hangokat hallanak.
És amikor rákérdeztek, mit mondanak a hangok, három szót adtak meg: empty, hollow, thud (üres, kongó, tompa puffanás). A cikkben az is benne van, miért pont ez: elég „egzisztenciális” hangulatú, mégsem szerepel a korabeli szakirodalomban tipikus pszichotikus tünetként.
Itt jön az a rész, amitől az egész nem horrorfilm, hanem hideg szociálpszichológia: amint bejutottak, abbahagyták a szimulálást. Normálisan viselkedtek, azt mondták, jól vannak, nem hallanak hangokat. Beszélgettek, jegyzeteltek, sőt egy idő után már nem is titokban: simán a közös térben írták a megfigyeléseiket, mert – a beszámoló szerint – senkit nem érdekelt különösebben. És mégsem buktak le.
A cikkben nagyon nyers mondat van erről:
a „józanság” felismerése nem történt meg.
A legtöbb felvételnél skizofréniát diagnosztizáltak (12 felvételből 11-et), egy esetben ugyanazzal a tünettel mániás-depressziós pszichózist (ezt egy magánkórház adta). A kórházi tartózkodás 7 és 52 nap között mozgott, az átlag 19 nap volt. A távozás pedig nem úgy nézett ki, hogy „bocs, tévedtünk”, hanem úgy, hogy „skizofrénia remisszióban” – ami Rosenhan szerint pont azt mutatja,
mennyire ragadós a címke: ha ki akarsz kerülni, akkor „nem józan vagy”, hanem „javuló skizofrén”.
A kórházi hétköznapokról is vannak adatok, nem csak hangulat: a doktorokkal (pszichiáterekkel, pszichológusokkal, rezidensekkel együtt) a napi átlagos kontaktidő 6,8 perc volt. És van egy mellékszál, ami különösen csíp: Rosenhan szerint nem a személyzet leplezte le őket, hanem sokszor a betegek gyanakodtak, hogy „te nem vagy őrült, te újságíró vagy, professzor vagy, ellenőrzöl”.
_
hirdetés
_
hirdetés
A történet innentől már nem csak arról szól, hogy be lehet-e jutni. Hanem arról, hogy mi történik, ha egyszer bent vagy: a környezet úgy kezd viselkedni, mintha a diagnózis lenne a valóság, és a te viselkedésed csak illusztráció.
A második felvonás: amikor a kórház már üldözni kezdi az imposztort
A cikknek van egy második kísérleti része is, ami kegyetlenül jó dramaturgia: egy kutató és oktató kórház személyzete azt mondta Rosenhannak, náluk ilyen hiba nem fordulhat elő. Rosenhan erre azt állítja, megegyeztek: a következő három hónapban „egy vagy több” ál-beteg megpróbál majd bejutni, és a személyzetnek minden felvételizőt pontoznia kell, mennyire valószínű, hogy imposztor.
Az eredmény Rosenhan beszámolója szerint: 193 felvett betegből 41-et legalább egy dolgozó nagy magabiztossággal ál-betegnek gondolt, 23-at legalább egy pszichiáter gyanúsnak tartott. A csavar pedig az utolsó mondat:
Rosenhan szerint valójában senkit nem küldött (legalábbis az ő csoportjából).
Ez a rész azért zseniálisan kellemetlen, mert megmutatja a másik oldalt is: ha egyszer a rendszer attól fél, hogy átverik, akkor elkezdhet egészségeseket „lebuktatni” betegként – vagy betegeket „lebuktatni” egészségesként. Rosenhan itt konkrétan statisztikai hibákról beszél (Type 1 vs Type 2), csak ez nem matekóra, hanem emberi sors.
Oké, de ez tényleg így történt?
Itt muszáj egy felnőtt mondat.
A Rosenhan-tanulmányt már a saját korában is erősen kritizálták. Robert Spitzer (aki később a DSM-III egyik kulcsfigurája lett) például 1975-ben kifejezetten azt írta: Rosenhan cikke áltudományt ad el tudományként, és a módszertan hibái miatt a következtetések túlzóak.
Aztán jött egy még későbbi, még kellemetlenebb hullám: Susannah Cahalan 2019-es oknyomozó könyve (The Great Pretender) több ponton megkérdőjelezte a történet verifikálhatóságát és Rosenhan beszámolóinak pontosságát; erről a Nature is írt, kiemelve az inkonzisztenciákat és a bizonyíthatósági problémákat. 2023-ban Andrew Scull egy szakfolyóiratban konkrétan „sikeres tudományos csalásként” tárgyalja a Rosenhan-sztorit.
Magyarul: ma már nem korrekt úgy beszélni erről, mintha egy hibátlan, szent kísérlet lenne. De az sem korrekt, ha legyintünk, hogy „akkor semmi nem érdekes benne”. A történet hatása, a róla szóló vita és az, hogy mennyire könnyű a rendszereknek saját valóságot gyártani, attól még brutálisan tanulságos.
Mi marad meg belőle, ha lehántjuk a legendát?
Az a felismerés, hogy diagnózis, címke, intézményi környezet együtt tud olyan erős keretet adni, ami mindent értelmez, és nagyon nehéz belőle kiszökni. Rosenhan ezt „a pszichodiagnosztikus címkék ragadósságának” nevezi. És ez az a pont, ahol a sztori túlmutat a pszichiátrián. Mert a „ragadós címke” nem csak kórházban létezik. Iskolában is. Munkahelyen is. Baráti társaságban is. Nem kell hozzá fehér köpeny. Elég egy mondat, ami onnantól mindent ugyanarra a polcra tesz.
