A Guinness ma már nem vezet „ki bírja tovább alvás nélkül” rekordot. Nem azért, mert unalmas lett a műfaj, hanem mert túl jó volt benne az emberiség: túl sokan próbálták, túl rossz ötlet volt. 1997-ben leálltak a hivatalos követéssel, és az utolsó elismert csúcstartó Robert McDonald lett 453 óra 40 perccel (18 nap 21 óra 40 perc). Ez az a pont, ahol a történet érdekes lesz: ha valamit betilt a rekordkönyv, az általában azt jelenti, hogy az emberi agy túl látványosan mutatja meg, mi történik, amikor erőből akarsz „nem aludni”.
Amikor az alvásmegvonás show volt: Times Square, üvegkalitka, 1959
1959-ben egy New York-i rádiós, Peter Tripp beült egy üvegkalitkába a Times Square-en, és 201 órát (8 nap 9 órát) maradt ébren „wakeathon” címen. A Guinness saját összefoglalója szerint a végén több mint 13 órát aludt, és az alvása nagy része REM volt – olyan hosszú REM-szakasszal, ami rekordgyanúsnak számított.
A részletekben most nem az a lényeg, hogy „milyen hős”, hanem hogy ez volt az a korszak, amikor az alváshiányt még sokan úgy képzelték el: fáradtság + rosszkedv, aztán kész. Pedig az alváshiány nem csak kevesebb energia, hanem másik üzemmód.
A legismertebb rekord nem a leghosszabb – hanem a legjobban dokumentált
1963 decemberében egy 17 éves san diegói srác, Randy Gardner fogta magát, és azért akart alvásmegvonás-rekordot dönteni, hogy nagyot szóljon vele a helyi tudományos vásáron. A barátai váltva figyelték, később pedig csatlakozott hozzájuk William C. Dement (Stanford alváskutató) és John J. Ross (Navy medic), és tényleg figyelték, mi történik egy emberrel, amikor napokig nem alszik.
Gardner december 28-án kezdte, és január 8-án fejezte be: 11 nap, 264 óra. A KPBS/NPR riportból az marad meg igazán, hogy ő maga utólag sem összeesésről beszél, hanem arról, hogy
mentálisan csúszott szét: hányinger, memóriazavar, ingerlékenység, és a végén már nagyon rövid kanóc.
A legjobb rész (mármint történetileg): a sztori közben lett belőle legenda, hogy „na látod, alvás nélkül is lehet élni, még flipperben is nyert”. A riport pont ezt teszi helyre: fizikailag lehet, hogy nem volt baj, de mentálisan nagyon is volt.
_
hirdetés
_
hirdetés
A kísérlet végén Gardner egy haditengerészeti kórházban 14 órát aludt, és csak utána kezdett újra embernek tűnni.
Miért olyan nehéz ezt „rekordként” egyáltalán komolyan venni?
Mert a szervezet csal. Nem rosszindulatból. Védelmi mechanikából.
Alvásmegvonásnál megjelennek a mikroalvások: pár másodperces „kihagyások”, amiket néha észre sem veszel. A modern alváskutatás ezt állapot-instabilitásként írja le: a figyelmed nem szépen romlik, hanem lyukacsos lesz – lapszok, kihagyások, mikroleállások jönnek.
Ezért is mondják a dokumentált esetekről (Gardnernél különösen), hogy a megfigyelés a kulcs: az „én nem aludtam egy percet sem” sokszor inkább csak annyit jelent, hogy nem emlékszem, hogy aludtam volna.
Mi történik az agyaddal, ha nem alszol?
A közhely az, hogy „lassabb leszel”. A valóság az, hogy szétesik a vezérlés.
A jól idézhető összefoglalók szerint a teljes és részleges alvásmegvonás elsőként az éberséget/figyelmet és a munkamemóriát üti meg, és ezen keresztül mindent: döntéshozás, hosszabb feladatok tartása fejben, hibák észrevétele, önkontroll. És jön a filmszerű rész, amit az ember addig nem hisz el, amíg nem látja:
az alváshiány tud pszichózisszerű tüneteket hozni (hallucinációk, paranoid gondolatok, furcsa valóságérzet).
Nem mindig, nem mindenkinek ugyanolyan formában – de a mintázat létezik.
17 óra ébrenlét már mérhetően „részeg” szint
Dawson és Reid klasszikus Nature-cikke (1997) pont azért lett híres, mert egy nagyon egyszerű fordítást csinált: a fáradtság teljesítményromlását alkoholszinthez hasonlították. Arra jutottak, hogy kb. 17 óra folyamatos ébrenlét olyan teljesítményromlást tud hozni, mint nagyjából 0,05% BAC, 24 óra pedig ennél is rosszabb szintre tolhat. Ez az a pont, ahol az „én kibírom” mondat már nem karakterkérdés, hanem biológia.
Miért durva ez a téma, és miért lett belőle kultúra?
Mert az alváshiány jó ideig presztízs volt. Kamaszoknál különösen: „nem aludtam semmit” = „kemény vagyok” = „bírom”. A kutatás meg közben unottan mondja, hogy nem, ez inkább azt jelenti: a rendszered épp elkezdi szétszórni a figyelmedet és kitalálni a valóságot a hiányzó részek helyére. A rekordok ezért lettek tiltott műfaj: túl látványosan mutatják meg, mennyire nem tárgyal az agy.
(Rövid, kötelező, de tényleg csak ennyi: ezt senki ne próbálja rekordként. A Guinness pont azért állt le vele, mert a kockázat valós.)
