A műhely sarkában egy öreg gyalupad áll. A fába mart vonalak, a kopásnyomok, az illatok mind arról mesélnek, hogy itt valaha kezek dolgoztak – súlyt éreztek, rostot tapintottak, szálirányt követtek. A sarokban viszont egy laptop világít. A kijelzőn egy szék forog – nem valóságos, hanem 3D-modell. Pontosan méretezett, anyaggal textúrázott, készen arra, hogy egy CNC-gép kiolvassa a kódját. Ugyanabban a műhelyben vagyunk. Csak épp egy új korszak határán.

Az asztalos mesterség sokáig dinasztikus volt. Egyfajta családi örökség: fiúk lesték el apjuk mozdulatait, és ugyanazon a munkaasztalon, ugyanazzal a kézi gyalugéppel tanultak meg formát adni a fának. Ez a tudás nem tankönyvből jött, hanem mozdulatból, figyelemből, hibákból és újrakezdésekből.

Az asztalos nem „csak” készítő volt, hanem anyagismerő, szerkezettervező, lakberendező és megvalósító egy személyben.

Ismerte a tölgy szeszélyét, tudta, hol reped a bükk, és érezte, mikor elég a ragasztás, mikor kell csapolás. A munkája lassú volt – de tartós. És személyes. Minden bútorban ott volt a keze.

A modern asztalos ma már más eszközökkel dolgozik. A műhelybe CAD-programmal lép be, és a vázlatokat nem ceruzával húzza a papírra, hanem digitális térben építi fel, milliméterre pontosan.

Az asztalosból 3D-bútorfejlesztő lesz – olyan szakember, aki nemcsak kivitelez, hanem már a tervezés fázisában jelen van.

Ő az, aki:

 virtuálisan összeilleszti a bútordarabokat, még mielőtt bármit levágna,

 optimalizálja az anyaghasználatot a fenntarthatóság jegyében,

 előre végiggondolja a szerelhetőséget, szállíthatóságot,

és a látványtervet már a gyártó robot számára értelmezhető kóddá alakítja.

A jövő műhelye egyszerre kreatív stúdió és technológiai központ. És az új asztalos egyszerre mester és digitális tervező.

A legtöbb 3D-bútorfejlesztő nem informatikus, és nem is designer, hanem eredetileg asztalos, aki bővítette a szerszámosládáját – immár nem csavarbehajtóval, hanem szoftverekkel. Fusion360, Rhino, SketchUp, AutoCAD – ezek a „digitális vésők”.

A váltás nem jelent teljes elfordulást a kézi munkától. Sőt: sokan továbbra is saját maguk építik meg a megtervezett bútort – csak most már egy előre modellezett, optimalizált, hibamentes változat alapján.

Ez a tudás jól tanulható, akár egy klasszikus asztalosvégzettség után is:

 egyes szakmai képzések kínálnak digitális bútortervező modult,

 művészeti egyetemeken belül elérhető a bútortervezés mint specializáció,

 faipari mérnöki irányban szintén nyitva áll a 3D-technológia világa.

 A lényeg: nem elengedni kell a régi mesterséget, hanem új nyelvet tanulni hozzá.

Az asztalos mindig is alkotó volt. Ma pedig olyan időket élünk, amikor ez az alkotás a kézi precizitást ötvözheti a digitális pontossággal. A 3D-bútorfejlesztő munkája nem steril, nem hideg. Hanem éppen olyan személyes, mint az a szék, amit egykor kézzel faragtak. Csak most a tervet e-mailben küldik el, a kivitelezéshez lézervágót használnak, és a minta nem grafitfoltos papíron, hanem egy érintőképernyőn pörög.

Az anyag – még mindig fa.

A cél – még mindig egy működő, szép, emberi léptékű bútor.

 A kézjegy – még mindig ott van. Csak másképp rajzolják.